Úgy öt hónappal ezelõtt Belgiumban, a Leuweni (Louvain-i) Egyetemen voltunk egy konferencián, melynek a témája ez volt: Egyházak Európában, magyar és belga szemmel. Nagyon sok érdekes dolgot meg lehetett tudni arról, hogy nyugatról hogyan látszanak az egyház problémái, de - mint kiderült - mi is meg tudtuk lepni a derék nyugatiakat azzal kapcsolatban, hogy milyen az egyház helyzete egy posztkommunista országban.

Számunkra azonban mégis az volt a kulcsmondat, amit egy ottani elég neves belga katolikus politikus mondott el: Belgiumban lassan - ad abszurdum - odáig fogunk jutni, hogy mindenki katolikus kórházban gyógyíttatja magát, mindenki katolikus iskolába jár, de vasárnaponként már senki nem jár misére.

Ez az a helyzet, amit véleményem szerint Szabó István professzor úr az egyik kérdésbe már belevitt. Ez a nyugati helyzet; nem a mi helyzetünk, viszont nagyon pontosan mutatja azt, hogy az, ami a liberális, szabados, vagy szabadságos szellemben Nyugat-Európában történt: a spiritualitás önkiürítése annak jegyében, hogy az egyház részben hasznossá tegye magát, részben pedig versenyezzen a világgal a szabadság eszméiben, oda vezetett, hogy éppen a gyökerek romlottak meg. (Mert megjegyezném, hogy a liberális kereszténység ugyanúgy nem kereszténység, ahogyan a szocialista demokrácia nem volt demokrácia. Ebbõl az következik, hogy bár nekünk ezekkel a kérdésekkel szembe kell néznünk, nem úgy kell azonban velük foglalkoznunk, mint ami közvetlen jövõképünk lehetne.

Témám kifejtéséhez elõször azt a kérdést tenném fel, melyet Szabó István már felvetett, ennek a kérdésnek a .faji vagylagos. voltát: ha eljelentéktelenedik az egyház spirituális tartalma, és elõtérbe jutnak az alrendszeri elemek, ez jó vagy rossz? Én úgy gondolom, hogy a posztkommunista gettóegyház kialakulása lényegében annak a szerves egységnek a szétverését jelentette, ami az egyház mindig is volt: a puszta kultuszközösségen túl saját falain túlmutató iskolai és szeretetszolgálati intézményrendszer. Ez természetes módon mûködött, különbözõ, konkrét egyensúlyi helyzetekben. Én úgy gondolom, hogy amikor most visszatér ez a régi termé- szetes és szerves helyzet, akkor a feladat nem vagy-vagy és nem is-is, hanem a magunk konkrét helyzetében annak megtalálása, hogy milyen egyensúlyi rendszerben tud mûködni ez a két vagy három szféra, a kultikus közösség, a spiritualitás, és a nevelési, illetve a karitativitási rész. A gyökér és a középpont természetesen a lelkiségi összefüggésrendszer, amely ha elhal, akkor a belga helyzet jön létre. Minket ez pillanatnyilag nem fenyeget, de abból a szempontból mindenképpen veszélyes a helyzet, hogy rossz egyensúly alakulhat ki pl. egy gyülekezet és egy iskola között. Ez sajnos nagyon sokszor elõfordul, hiszen a keresztyén közösségeket leginkább éppen a nevelésbõl szorították ki, éppen ezért az ún. modern iskolarendszerben nem egészen pontosan látják át, mi a különbség a gyülekezet és az iskola között. Ez a kettõ, noha összetartoznak, mégis két autonóm entitás (az iskola soha nem válhat gyülekezetté, a gyülekezet pedig soha nem lehet iskolává, ami már csak életkori okokból sem menne), amelynek egymást erõsítõ jellegét kellene kiemelni, és nem azt, hogy mi az, ahol a kettõ különbözik. Én mindenesetre az egyensúlyra hívnám fel a figyelmet.

Ha most megnézzük az elõzményeket, akkor én elõször a régi egyházról, vagyis a népegyházról fogok beszélni, és áttekintem, melyek annak karakteres jellemvonásai. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy nálunk a .népegyház. kifejezés a kommunizmus miatt tulajdonképpen két fázist jelent, és ez a két idõszak a magyar történelemben - az egyház lefojtottsága illetve peremre szorítottsága miatt - egymást fedi, vagy egymásba átlóg. Az eredeti népegyház ugyanis a beleszületettségnek azt a fajta - egyszerre elõnyös és rendkívül hátrányos, mert nem rugalmas és nem mozgékony - szerkezetét jelölte, ahol az emberek természetes módon váltak az egyház tagjaivá, és annak hagyományrendszerét többé-kevésbé kitöltve elfogadták azt, ami úgymond már bevált, és hagyományos volt, és ugyanakkor általában idegenkedtek attól, ami új volt. Ez egyébként az agrártársadalmak tipikus magatartásformája: egy agrártársadalomba csak azt lehet beültetni, és azt lehet megtartani, ami valamilyen csoda folytán tudja magát igazolni, a többi dolog egyszerûen lepereg róla. Ilyen az önfenntartó, önreprodukciós világ. A népegyház .beleszületettsége. is ilyen, és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a népegyházon belül csak bizonyos élõ példák tudtak egy-egy gyülekezetet, vagy egy-egy egyházrészt olyan iránybaelvinni, amelyik a hagyományos normarendszerbe nem fért bele. Nem olyan rég egy tanítványunk a református vallásosságról írt egy tanulmányt, a 1848-1895 közötti korszakból. Ez a hagyományos népegyház felbomlási idõszaka. Az itt vizsgált egyházlátogatási, egyházlátogatási jegyzõkönyvben szerepelt egy nagyon érdekes kategória, mégpedig az, hogy a lelkészek úgy értékelték a gyülekezetnek az életét, hogy .kellõ mértékû, elégséges. stb. A hagyományos világban tehát létezik egy norma, amelynek alapján az önképbõl levezetve azt lehet mondani, hogy ha például húsvétkor a templom úgy ahogy tele van, az .kellõ mértékû.. Ebbõl lett a védésen egy nagy vita, hogy vajon lehet-e azt írni, hogy túl sokan vettek úrvacsorát, vagy esetleg túl sokan vettek részt az evangélizáción. Ez a kérdés lehet jogos, de persze ez a modern embernek a maga kicsit szkeptikus és ironikus megközelítése. A lényeg, hogy a népegyházi rendszerre épp az a jellemzõ, hogy nehéz mozgósítani, de amikor a mozgósítás megtörtént és begyökerezett, akkor az szokásszerûen kezelõdik, fenntartatik. Tehát maga az egész rendszer rendkívül stabil, azonban ez a rendszer tulajdonképpen elnyeli a megújító vagy a szokatlan energiákat, s nem nagyon lehet vele mit kezdeni.

Ezt a népegyházat gettósították úgy a kommunizmus idején, hogy levágták kezét-lábát, és az egyháznak megmaradt az alapvetõ funkcióját többé-kevésbé szabadon biztosító feladata: az evangélium hirdetése, a sákramentumok kiszolgáltatása. És ez a népegyház tulajdonképpen úgy vált másféle egyházzá, hogy aki benne maradt, az ugyan már önként maradt benne, mégis a hagyományok alapján. Ez az egyház természetesen nem tudott megújulni, nem lehetett az önkéntes döntések egyházává, hiszen fontos rétegeket szorítottak ki belõle, pl. 1950-es évek elején: az értelmiség nagy részét, és olyan csoportokat, melyek nélkül az egyház anyagi megalapozottsága megrendült: ez volt a falvakban a tönkretett magyar középparaszti réteg, a városokban a tönkretett hagyományos kistisztviselõi, kispolgári réteg. Ennek következtében egy nagyon sajátos helyzet állott elõ, tulajdonképpen egy hitvalló népegyház.. Hiszen az, aki ottmaradt, önként kifejezte az egyházhoz való tartozását, ez ugyanakkor mégis beleszületettség volt nagyobb részbõl, hiszen egyszerûen úgy maradtak ott az emberek, hogy nem is nagyon mozdulhattak el abból a keretbõl, ahol befagyasztották a Magyarországi Református Egyház életét is. Ennek az egyháznak intézményes problémái alig voltak, hiszen egyetlen középiskolája volt, valamint néhány diakóniai intézete, amelyet többé-kevésbé, úgy ahogy fenn tudott tartani, a végén már bizonyos állami segítséggel. Az infrastruktúra nem követelte meg, hogy megjelenjen a hitvallásosságnak valamiféle emelt aktivitási szintje.

Az új egyház - a mi egyházunk a 90-es évektõl kezdve - egy olyan hitvalló népegyház, ahol egyre kisebb abeleszületettségnek az aránya. Hiszen az idõs generáció kihalásával, aki marad, ilyen vagy olyan szinten végsõ soron mégiscsak dönt, hiszen az egyházon kívül adott esetben még elõnyösebb is lenne neki, mint azonbelül. Ebbõl következik viszont, hogy ez az új egyház individualistább és individuálisabb egyház. Kevésbé közösségi. Ennek az individualizmusnak hatalmas pozitívuma az, hogy sokféleséget hoz, nagyobb mozgásteret és rugalmasságot. Természetesen ezek az elõnyös dolgok igen hátrányossá válhatnak, hogy ha az egyház megfelelõ struktúrája, vezetési struktúrája, kanalizáló képessége túl gyenge ahhoz, hogy ezt a sokféleséget, ezt az individualizálást kezelni tudja, és megfelelõ helyekre tudja az energiákat elvezetni.

Ebbõl meggyõzõdésem szerint az következik, hogy ezt az individuális típusú hitvalló egyházat egy kisebbségi egyházban csak úgy lehet jól fenntartani, hogy ha a hálózatnak és a hagyományos gyülekezeti struktúrának a kettõsségében dolgozik. Tehát én úgy gondolom, hogy a gyülekezeti kereteket, úgy, ahogy azokat a népegyházi idõkbõl örököltük, fenn kell tartani. Ezek adják a kiinduló pontot tulajdonképpen mindenhez. Nemcsak lelkileg; ezt a keretrendszert, ameddig lehet, óvni kell. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy ebben a régi keretben - úgy is lehetne mondani, hogy strukturálisan ez a régi tömlõ - egyre több új elem, új ember, új szellemiség keletkezik, és éppen ezért ezt a gyülekezeti keretrendszert egyúttal a gyülekezeteken felülemelkedõ hálózatokk á kell szervezni. Mégpedig felhasználva azt, hogy a gyülekezeteket immáron nem a népegyháznak a többé-kevésbé egységesen gondolkodó, egységes normarendszerben élõ közössége, hanem a legkülönbözõbb helyekrõl jött emberek alkotják. És éppen ezért ezeket az embereket a gyülekezeten kívül nagyon jól be lehet kapcsolni olyan hálózatokba, amely kötõdik a mi korszakunk .specialista. vagy .professzionális. Társadalmához kötõdik. Az idõk során immáron a legtöbb keresztyén ember is szakemberré válik valamilyen szinten, valamilyen formában. Ennek következtében persze sajnos elvész nemcsak az általános nemzeti mûveltség, hanem az általános keresztyén mûveltség is. Óriási fontosságú lenne azonban, hogy ha az egyház vállalna egy ilyen, nem pusztán a hitéletre vonatkozó feladatot, amennyiben megpróbálná megteremteni az együtt élõ emberek közötti kommunikációnak, együttélésnek azt a fajta szükségletét, hogy legyen a különbözõségek ellenére, vagy azok mellett egy közös keresztyén mûveltség, annak különösen is szakmai, etikai összefüggésrendszere, a nemzeti mûveltséghez kötõdõ összefüggésrendszere, és nagyon erõs világnézeti kötõdésrendszere. Úgy is lehetne mondani, hogy az egyházak ezt most visszavehetik, mert a szekularizált világ feladta. Mármint azon a szinten, amelyrõl én most beszélek, mert üzleti szinten nem, hiszen a szekularizált világba az üzleti manipuláció folyamatosan termeli a világnézeteket, a divatokat, a manipulatív, a fogyasztói idióta embernek alkalmi célokat adó összefüggéseket. Viszont az életnek az értelemadási részével nem foglalkozik, fél is tõle, nem tudvele mit kezdeni. Az egyháznak ezt a feladatot egyszerûen vissza lehet venni, szinte harc nélkül. Ugyanígy az értékadásnak, az értékmeghatározásnak a feladatát is, hiszen a szekularizált világ pillanatnyi állapotában értékmentes nevelésrõl, világnézeti semlegességrõl, pragmatizmusról, stb. beszél. Félnek attól, hogy a materialista jellegû életvezetésnek az abszolút nihilje átüt azokon a divatokon és mesterségesen gerjesztett fogyasztói értelemadási kísérleten, amit folytatnak.

Ebbõl következik aztán az egyháznak az a feladata, amelyet mindig is gyakorol, hogy nem pusztán hitet, vagyis pontosabban hitre nevelést végzett, hanem egyúttal a mûvészetnek, a tudománynak, egyáltalán a szellemi életnek az ápolását is végezte intézményeiben. Ez egy hihetetlenül fontos új feladat lenne. Azonkívül pedig az ilyen jellegû nevelésbõl fakadó értelemadásnak rendkívül fontos szerepét jelenti az a fajta indirekt politizálás, amit nem az egyháznak, mint intézménynek, hanem a gyülekezet közösségébõl származó keresztyén embereknek, akiknek megbízatásuk van, bátran és következetesen vállalniuk kell.

Úgy gondolom, hogy a gyülekezeteknek és az intézményeknek a kapcsolata annyit jelent, hogy az egyház az intézményeit autonóm alrendszerként kell, hogy mûködtesse. A spiritualitás primátusával, de tudomásul véve azt is, amit már hangsúlyoztam, hogy az intézmény - akár egészségügyi, akár iskolai nevelési közösség és diákközösség - nem lehet egyházzá, és fordított folyamat sem játszódhat le. Egy olyan új egyensúlyi helyzetben, amelyik még egyszer arról szól, hogy a keresztyén közösségek versenyképessége - most persze olyan szavakat, vagy kategóriákat is használok, amely ellen lehet berzenkedni, de alapjában véve higgyük el, hogy a keresztyén közösségeknek a versenyképessége - éppen a konzervativizmusukból fog hirtelen kinõni. Mert itt van egy különbség a régi és az új keresztyén közösségek között. A régiek általában struktúra-konzervatívok voltak, vagyis a régi keresztyén gyülekezet a konstantinuszi egyházmodellben a mindenkorival vagy az éppen fennállóval kapcsolatos stabilitásban gondolkodott, fõleg egyházvezetési szinten. Ez a struktúrakonzervativizmus. Amikor valaki egy bizonyos csoportnak kedvezõen fennálló hatalmi modellt, és egyáltalán társadalmi helyzetet akar tartósítani, azt keresztyén ember nem támogathatja. (Tudják, ma Oroszországban a volt kommunisták a struktúra-konzervatívok. És tulajdonképpen nálunk is azok.) A másik az értékkonzervativizmus, amely a teremtési rend és a történelemben kipróbáltnak és jónak bizonyult dolgok folyamatoss ágát akarja fenntartani. Ez a változásokkal szemben is megáll. Az iskolázásban tulajdonképpen ennek az új típusú egyensúlynak a keresztyén formáját kell megvalósítani, hiszen ilyen értékkonzervatív típusú trend természetesen létezhet egy bizonyos fajta polgári konzervatív és vallástalan alapállásból is, csak éppen az nem egészen következetes. Ebbõl következik, hogy én igazából a nevelést és az iskolai rendszert tartom elsõdlegesnek még akkor is, hogy ha tudom, hogy a karitász a keresztyén tanítás központibb elemének látszik. De gondolkodjunk egy kicsit logikusan!

Nem lesz igazi karitász, ha nem keresztyén lelkiségben szocializált generációk nõnek föl. A tyúk és a tojás kérdése itt is felvetõdik, mégis azt kell mondanom, hogy egy posztkommunista országban az új típusú szocializáció nélkül - bármennyire is paradox, hogy ezt az új típusú szocializációt többnyire régi embereknek kell végrehajtani - nincs távlatos keresztyén lelkiség és olyasfajta beállítódás, amely a valódi karitászt hozza magával. Én tehát úgy gondolom, hogy az iskolázás elsõdlegessége az elmúlt egyházpolitikai idõszakban nem volt rossz, csak a formája, ahogyan ez zajlott, és az, hogy ennek a tartalmi kérdéseit nem vizsgálták kellõképpen, és nem gondolták végig, hogy mibõl mi következik ezen a területen. A karitásznak és a szeretetszolgálatnak ez a másodlagossága azonban csak látszólagos. Én úgy gondolom, hogy a szolgálatra nevelt emberek hálából való szolgálata e tekintetben végül is ki tudja bontakoztatni azt a feladatot, ami a keresztyén közösségek elsõdleges létformájához hozzá tartozott.

Ennek a három szférának az összehangolása nagyon nehéz feladat. Mindenek elõtt a lelkészképzési, teológiai képzési feladatokat említeném meg. Az egyszemélyes gyülekezet, tehát a mindent a pap által intézõ közösség a kommunizmus egyik legrosszabb következménye, és nehezen múlik. A kérdés átgondolása, illetve az, hogy ez valamiféle újat hoz, fõleg majd csak a régi nemzedék elmúlásával várható. Én úgy gondolom, hogy nem folytatható már nagyon sokáig az a gyakorlat, ami jelen pillanatban a Magyarországi Református Egyház lelkészképzõ intézeteire jellemzõ, tehát hogy mindenkit gyülekezeti lelkésznek nevelnek, miközben nincsen annyi gyülekezet, ahol ezeket az embereket foglalkoztatni lehetne. Ez egy olyan alapvetõ kérdés, amellyel akár akarunk foglalkozni, akár nem, hamarosan - inkább hamarabb, mint késõbb - olyan problémákat fog egyszerre felvetni, ami elõtt senki nem hunyhatja be a szemét. Ha már nem mindenki gyülekezeti lelkész lesz, akkor mire lehet képezni? Hála Istennek rendkívül sok kezdeményezés van már, vannak elképzelések, sõt szerzõdések is: kórházlelkész, börtönlelkész, tábori lelkész, szociális gondozó lelkész, stb. De hogy ennek hogyan jelenik meg a mûvelõdési tartalma, és egyáltalán a képzési formája a teológiákon, errõl én még soha sehol nem olvastam. Nem óhajtok emiatt senkit vádolni. Ezt elsõsorban azoknak kellene végiggondolni, akik tisztában vannak a teológiai képzés idõmérlegével, és azzal, hogy mi az, ami mintegy minimumként mindenképpen szükséges, és mi az, ami a specializációval egyszerûen háttérbe tolható olyan emberek esetében, akiknek az elhivatása - részben kényszerbõl, részben egyszerûen csak azért, mert ilyen típusú alkatok - nem a gyülekezeti élethez fogja kötni adott lelkészi tevékenységüket. Ezt a kérdést elõbb-utóbb nagyon komolyan fel kell vetni.

Úgy gondolom, hogy a specialista lelkészek képzésében nem a nyugati modellt kell példának venni. A nyugati modellben a specialista képzés a szekularizációval párhuzamosan folyt, és éppen ezért én nem látom értelmét, hogy mi is arra az útra lépjünk. Ezzel szemben én úgy vélem, hogy a specialista lelkészek képzését a régi magyar mûvelõdési hagyományokhoz kell kötni. Ahhoz ugyanis, hogy a speciális szaktudást csak a már megszerezett, az adott szakmához hozzá tartozó legszélesebb általános mûveltségre szabad felépíteni. Ez volt a két világháború közötti magyar oktatáspolitikának, illetve pedagógiának a legfontosabb hozadéka: nem tûrték a szakbarbárságot. Amikor Kornis Gyula megteremtette a két világháború között a szakközépiskola típusát, az nem a késõbb megvalósult kommunista szakközépiskola volt, ami egyszerûen arról szólt, hogy redukált általános mûveltség szakbarbársággal megspékelve, hanem pontosan fordítva: egy nagyon széles, és egy nagyon gazdag általános mûveltségbõl kell kinöveszteni azt a specializációt, amely aztán megfelelõ formában az általános mûveltség és a szakmûveltség együttesében alkotni tudó embert eredményez.

Én tehát úgy gondolom, hogy vannak elõzményei annak - adott esetben nem feltétlenül az egyházon belül, hanem a magyar mûvelõdésnek, illetve a magyar iskolatörténetnek a keretein belül -, hogy merre kell elindulnunk, és hogy hogyan kell ezt az új problémát úgy kezelni, hogy a XXI. század megfelelõ kihívásait az egyház megfelelõképpen tudja fogadni. A specialista lelkészekre annál is inkább egyre nagyobb szükség van, mert - mint említettem - a hívek jó része is szakmûveltséggel bíró értelmiségi lesz. Itt most csak annyit szeretnék mondani ehhez zárásul, hogy ma Magyarországon - és ez az örvendetes - a nyugat-európaihoz képest az értelmis égnek immár nem az elvallástalanodása a trend, hanem fordítva, tapasztalható a spirituális értékek felé fordulás. Ez azonban nem jelent közvetlenül az egyházban, a gyülekezetben megjelenõ embereket. És ez anynyit jelent, hogy az egyháznak rá kell döbbennie: a hagyományos evangélizációs forma, ahol közvetlenül felkínáljuk, hogy .jöjj, térj meg testvérem., nem vezet sehová, ugyanazok mennek az evangélizációra, mint akik a templomba. Elsõdlegesen a köztes megoldásokat kell elõnyben részesíteni. Például úgy, hogy fórumokat kell létesíteni széles körben a szakmai etikáknak, a hivatási etikáknak, olyan kérdések megbeszélésénél jelezni a keresztyén tendenciát, mondanivalót, amelyet már meg tud érteni a szakmûveltségû értelmiségi anélkül, hogy rögtön olyasfajta elkötelezettséget kellene vállalnia, ami egy szekularizált világban, egy posztkommunista világban kettõsen is nehéz.

Itt megint olyan feladatok vannak, amelyeket az egyháznak, pontosabban az egyházon belüli felelõs embereknek kell végiggondolnia, és akkor gyakorlatilag megteremthetõk azok a fórumok, amelyek lassan átzsilipelhetik a spirituális érdeklõdésû embereket az egyházba is. Persze jól tudom, többen nyilván kétségbe vonják az én jóhiszemû hitemet a tekintetben: a Lélek fú, amerre akar, és az Úristen természetesen ébredést adhat; én is úgy gondolom, hogy adhat. Azok azonban, akik általában az ilyen ébredést - mint a sült galambot - várják, nem biztos, hogy meg fogják érni saját vágyaik beteljesülését. Azok esetében azonban, akik dolgoznak is - az ember é a munka, az Istené az áldás - azért nagyobb az esély. Nekem ez a véleményem - akár szóljanak meg ezért, és mondják azt, hogy ez valamiféle racionalista materializmus -, hogy a feladatok elõl nem elfutni kell, és mindent az Úristenre hagyni, mondván, ha õ akarja, akkor lesz. Kedvenc mondásom - már biztosan hallották tõlem néhányan - szerint persze, hogyha az Úristen akarja, a kapanyél is elsül, de aki a kapanyéllel megy el vadászni, mert hogy az Úristen õt nem hagyja szégyenben, az nem biztos, hogy nem éri meg a szégyent. Véleményem szerint tehát az egyház számára az az elsõdleges feladat, hogy a mindenkori kihívások maximális figyelembe vétele mellett saját örök értékeire, parancsaira, illetve az ehhez kapcsolódó misszióra, megbízat ásokra támaszkodva tudjon mondani olyasvalamit a mindenkoron élõ, egyházon kívül lévõ embereknek is, hogy az vonzó legyen számukra. Persze Isten adja a hitet, de hitre nevelni lehet, hiszen ha ez nem lenne így, akkor iskolákat sem kellene fenntartani: az is igaz, hogy elõ lehet készíteni az embereket a hitre. Ez a fajta feladatrendszer lenne, és ez szerintem messzebbre vezet, mint a direkt evangélizáció formája. Ezt a feladatot szerintem nem lehet félretolni, mivel Európában az elvallástalanodás, a dekrisztianizáció még mindig elõre halad.

Zárásul csak annyit szeretnék mondani, hogy Európában tavaly nyáron volt egy nagy összejövetel, ahol az Európai Közösségnek, vagyis az Európai Uniónak a küldetésnyilatkozatáról vitatkoztak. Tudjuk jól, hogy az Európai Unió jelen pillanatban nem más, mint egy olyan - elõnyökre nézõ - gazdasági társulás, amely a hatékonyság jegyében kívánja az európai egységet. Arról többnyire megoszlottak vagy egyáltalán nem voltak vélemények, hogy mi más legyen az EU küldetése. Ezért próbálták meg az európai küldetésnyilatkozatot elfogadni.

Nagy vita folyt arról, hogy az európaiságnak mely pilléreit lehetne megfogalmazni és elfogadni. A vita indulásánál még három pillére volt az európaiságnak: egyrészt az antik örökség, a másik a felvilágosodásnak az öröksége, a harmadik pedig a keresztyénség lett volna. Nem véletlenül hagytam ezt harmadiknak, mert végül is a pillanatnyilag elfogadott európai küldetésnyilatkozatban már csak két pillér szerepel. A keresztyénség nincsen benne, hiszen a nyugat-európai küldöttek nagyobb része akkor még a 68-as párizsi diáklázadásokból kinõtt szociáldemokrata és szocialista politikusok embere volt. Ezek ugyan most nagyrészt eltûntek, de kérdés, hogy egyrészt a más típusú baloldali politikák pillanatnyi lehanyatlása, másik oldalról a jellegtelenedõ és kiüresedõ nyugati konzervativizmus és kereszténydemokrácia hoz-e annyi erõt, hogy legalább formálisan - ha már egyébként õk maguk sem tartják ezt esetleg olyan fontosnak, de akár csak a jövendõ csatlakozó államok erõsebb öntudatú egyházaira támaszkodva -benne hagyják, illetve beletegyék a keresztyén örökséget. Ez a jövõ kérdése. Véleményem szerint azonban (azzal együtt, hogy nem biztos, hogy valaha is bekerülünk az Európai Unióba, és hogy mire bekerülnénk, lehet, hogy ez az Unió nem is lesz) mindenképpen arra kell törekednünk, hogy valamiképpen ezt a fajta konkrét végiggondolást, és a spirituális értékrendnek a rendíthetetlen képviselet ét az Európai Unióban azon nagyon-nagyon lecsökkent keresztyén indíttatású irányzatoknak a támogatására lehessen fordítani, akik ma már önerõbõl nagyon kevéssé képesek arra, hogy szellemi mondanivalót, lelki muníciót adjanak saját társadalmaiknak.

Olvastuk: TÕKÉCZKI LÁSZLÓ: Gyülekezetek és intézmények kapcsolata az egyházban