Részlet a valdens teológiai professzor (Róma) 1994 szeptemberében Rothenburgban, a Német Evangéliumi Szövetség vallástanárok továbbképzõ összejövetelén tartott elõadásából.

A nevelés és képzés evangéliumi jellege

Feladatom nagy vonalakban vázolni a nevelés, tanítás, oktatás, képzés bibliai profilját. De éppen ez a nehéz! Hisz - mint tudjuk - a Bibliában ez, mint olyan, nem központi fogalom. A Biblia könyvei "a képzés", a vallásos jellegû nevelés kiterjedt fogalomkörével nem foglalkoznak.

Az oktatás, a képzés kedvelt fogalmává vált a protestantizmusnak, szinte kulcsszavává, lényegéhez tartozó, a protestáns élet jellegét meghatározó fogalommá. A reformáció mozgalmában a tanítás kezdettõl fogva szinte a hit testvérfogalmaként szerepelt, a nép körében összekapcsolódva, együtt alakult. Ez a körülmény késõbb szemrehányásnak is alapjául szolgált, hogy t.i. a protestantizmus a képzettek, a tanult emberek vallása. Pedig nem az! A protestantizmus mindazon emberek vallása, akik Jézusban megtalálták Istennek és az Õ kegyelmének teljességét. A hitnek nem a képzettség a feltétele, hanem Isten Igéjének, ígéreteinek meghallása és az iránta való bizalom. A protestantizmus nem a képzett emberek vallása, hanem a bûnösöké, a koldusoké, a miénk. Az azonban nyilvánvaló, hogy az evangéliumi hit tanításhoz, képzéshez vezet. Tény és általános tapasztalat - az volt a régebbi idõkben és ma is az -, hogy ahol az evangéliumi hitre-nevelés folyik, ott elkerülhetetlenül megkezdõdik az oktatás, képzés, továbbképzés folyamata is. Ez még nálunk, Olaszországban is így van, ahol pedig mi, protestánsok, elenyészõ kisebbségben élünk.

Mi, valdensek mint egyház, Olaszországban több iskolát építettünk: általános-, középiskolát, gimnáziumot és fõiskolát, és mindezeken túl mûködik a vasárnapi iskola rendszerünk. Azt lehetne mondani: iskola mindenekfelett! Tanítás, képzés, oktatás, mint a második legfontosabb funkció - természetesen a hit után. Miért van ez így? Igen egyszerû okból. A reformáció ugyanis hatalmas felszabadítási mozgalom volt; és a tanítás, a képzés - egyfajta felszabadítás! Az Evangélium és a képzés közötti belsõ kapcsolat az, hogy mindkettõ felszabadít. Az Evangélium a bûnökbõl szabadít meg, a lelkiismeretfurdalástól és félelelmtõl, a képzés, oktatás pedig mindenféle függõségtõl. Az Evangélium Isten elõtt tesz nagykorúvá, a képzés pedig az emberek elõtt. Ennek ellenére sem meríti ki még a legkiválóbb képzés sem a Biblia üzenetének mélységeit. Az embernek nem csak képzettnek, mûveltnek kell lennie, hanem meg kell változnia. Nem a képzés az elsõrendû szükségesség, hanem a bûnbánat. Az új ember, akirõl a Biblia beszél, akit az Ige meghirdet, nem a képzett, a tanult ember, hanem a hívõ, reménykedõ, szeretõ ember. Mikor a képzés bibliai jellegérõl beszélünk, nyilvánvalóvá válik annak szükségessége és értéke, de ugyanakkor világossá válnak korlátai is.

Tudatában vagyok annak, hogy ma a "képzés" kulturális szempontból többet jelent, mint a Bibliában. Errõl a "több"-rõl sem akarunk természetesen lemondani. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ma, lelki szempontból tekintve viszont kevesebbet jelent a "képzés", mint amit a Bibliában jelent. Itt a ma emberének bõven van pótolnivalója.

A képzés, a tanítás alapjairól szólva sok bibliai textust idézhetnénk. Néhány verset idézek Jób könyvébõl: "De a bölcsesség hol található? Hol van az értelem lelõhelye?... Nem található az élõk földjén... Nem lehet megvenni színaranyért... a bölcsesség birtoklása drágább a gyöngyöknél" (28,12-18). És a Példabeszédekbõl: "... fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged. Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz... A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet" (9,8-10).

Ezek az Igék fogják elmélkedésünket alakítani; legfõképpen ez a mondat: "A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme". Ez egy harcias ellentmondás azzal a felfogással szemben, amely Izráelben Jézus korában igencsak elterjedt, hogy t.i. az ember tanulás, iskolázás és oktatás révén bölcsességhez juthat, hogy a képzés bölccsé teheti az embert. A Biblia szerzõi ezt tagadják. Mert nem ilyen egyszerû a dolog. Tudást igen, de bölcsességet nem tudnak az emberek egymásnak átadni. A tudás emberektõl, de a bölcsesség Istentõl származik. Napjainkban a tudás és bölcsesség összekeverése, felcserélése nem csak gyakori, hanem egyenesen korunkra jellemzõ. Az emberiség a maga történelme során sosem halmozott fel annyi tudást, soha nem volt olyan magasan képzett, mint napjainkban - de ugyan hol találunk ma bölcsességet? És "hol van az értelem lelõhelye"? Manapság szinte agyon vagyunk terhelve mindenféle ismerettel, de nagyon is szenvedjük a bölcsesség hiányát. Míg a tudás minden területen állandó komoly növekedést mutat, a bölcsesség egyre inkább fogy. A tudomány nem válik bölcsességgé, mint ahogy a képzettségbõl önmagától sosem lesz hit sem. Ezért a bölcsesség ott kezdõdik, ahol felismerik, hogy a tudás és a bölcsesség nem ugyanaz, valamint a képzettség és a hit is két külön dolog. Egyik sem cserélhetõ fel a másikkal.

Ezt különösen megfigyelhetjük napjainkban, mikor a képzettség gyakran a hitet próbálja pótolni, és nem az Istentõl való bölcsességhez, hanem csak emberi tudáshoz, ismeretekhez juttatja az embert. Sõt, az is egyre gyakrabban elõfordul, hogy ez a tudás egyfajta gõgöt eredményez, ami az istenfélelmet elnyomja, vagy teljesen ki is zárja. Az ilyenfajta képzettség azonban éppen az ellenkezõje a bölcsességnek.

"A bölcsesség kezdete az Isten félelme" - ez kihat a tanításra, a nevelésre is. De vajon tudjuk-e, hogy mit is jelent az istenfélelem? Vajon nem úgy vagyunk-e, hogy mindenféle félelmet ismerünk, csak ezt az egyet nem, az istenfélelmet? Nem az az igazság, hogy mindentõl félünk, mert elfelejtettük az istenfélelmet? Pedig nem úgy van-e, hogy aki az Istent féli, az minden egyéb félelemtõl megszabadul? Az istenfélelem éppen azért minden bölcsesség kezdete, mert az embert félelemnélkülivé teszi. A bölcsességben ugyanis nincs semmi félelem. Isten félelmébõl pedig félelem-mentesség születik. De tulajdonképp mi is az istenfélelem? Isten közelségének érzékelése, szentségének tisztelete. Az a tudat, hogy Isten, a mi Istenünk "megemésztõ tûz" (Jób 12,29). Ott van istenfélelem, ahol növekszik Istennek ez a megsejtése. Ahol Istent nem is sejtik, ott nem is születhet meg az istenfélelem. A bölcsesség ott kezdõdik, ahol Isten megsejtése valahogy nyilvánvalóvá lesz. És ott a tanulás, a képzés is megkezdõdik, mert Isten tisztelete magával hozza az ember tiszteletét is.

Az ember iránti érdeklõdés, a lényére, elhivatottságára való rákérdezés, ez az alapja minden képzésnek. A Bibliában a képzés nem csak szellemi gazdagodást, a személyiség kibontakozását, az észbeli fejlõdést jelenti, hanem az emberre való rákérdezést, el egészen az ember megkérdõjelezéséig. De nem csak errõl van szó. Az istenfélelembõl tisztelet születik, ami a mi generációnkból szintén teljesen kiveszett. Isten és ember, mindkettõ titok. De míg az Isten titka világos, az emberé tele van sötétséggel. Ennek tudata adja a bölcsességet.

"A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme" - de milyen az a bölcsesség, ami az istenfélelembõl születik? Néhány rövid válasz:

1) A Bibliában az istenfélelm azt jelenti, hogy csak Õt féljük. Pál apostol is úgy fogalmaz: " Féljétek Istent és tiszteljétek a királyt!" - nem fordítva: tiszteljétek Istent és féljétek a királyt! Pedig nálunk többnyire ez történik: az egyház tiszteli Istent és fél az embertõl, evilág hatalmasaitól, legyenek azok vallási, politikai, gazdasági vagy katonai hatalmak. Az a bölcsesség, amely az istenfélelembõl származik, nem fél ezektõl a hatalmaktól. Pedig ezek sokszor úgy nyilatkoznak és viselkednek, mintha õk lennének az Isten, és úgy gondolják, hogy az õ törvényeik az Istenével egyenlõk. De ezek nem isteni törvények, csak emberi parancsok. Nem ezektõl kellene félnünk. Szívbõl kívánom, hogy az egyház a maga belsõ bölcsességében felismerje és megélje evilág hatalmasaitól való lelki függetlenségét. Néha meg is kérdezem magamtól: nem túl félénk-e egyházunk, vajon valóban szabadságban él-e? Mert a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és nem a királytól való félelem. Az Úrnak félelme megszabadít a király iránti félelemtõl, és a bölcsesség ott kezdõdik, ahol az istenfélelem megszünteti a királytól való félelmet. Ez a bölcsesség a szabadság bölcsessége és a belõle kiinduló képzés szabadságra nevel.

2) Másodsorban azt jelenti az istenfélelem, hogy nem félünk az igazságtól sem. Ellenkezõleg: szeretjük az igazságot és kimondjuk azt, igazat mondunk. Mostanában az igazságot nem mindig fogadják szívesen az emberek, nem örülnek neki. Sokszor a kimondása sem kellemes. Az igazság nem mindig a középúton van, nem mindig kiegyensúlyozott. Nem mindig széles és tág, néha nagyon is szûk lehet. Igazság és kiegyensúlyozottság, ezek nem mindig jelentenek egyet, nem egy-értelmûek. Az istenfélelembõl eredõ bölcsesség az igazság bölcsessége. Az igazságra nevelés nem feltétlenül a kiegyenlítésre, a kiegyensúlyozásra nevelés.

3) A Példabeszédek könyve 3,7-ben ezt olvassuk: "Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az Urat és kerüld a rosszat". A bölcs ember kerüli a gonoszt. Itt a bölcsesség cselekvést, tettet jelent. Mert nem a beszédben, hanem a cselekedetekben válik nyilvánvalóvá, hogy egy ember bölcs-e vagy sem. Aki csak okos és sokat tud, de nem tesz semmit, az nem féli az Istent. A bölcsesség és az a képzettség, ami az istenfélelembõl ered, az a cselekvés bölcsessége és a tettekre nevelés. Mert nem az a legfontosabb, hogy a tudás gyarapodjon, hanem az, hogy a gonoszság kevesbedjék. A képzés, a nevelés célja = szakítani a gonosszal. Az a képzés, ami az istenfélelembõl származó bölcsesség velejárója, az a szabadság begyakorlása, az igazság vállalása és a gonosszal való szakítás.

Hogyan folyik a nevelés a Biblia szerint

Isten nem csak a Szabadító, hanem népének nevelõje, tanítója is. A szabadítás után kezdõdik a nevelés - elõbb a pusztában, azután az ígéret földjén, majd Izráel és az egyház történelmének változatos eseményei révén. Errõl az "isteni nevelés"-rõl a Biblia könyvei, az Ó- és Újszövetség könyvei sok tanítást adnak. "Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad" (Zsid 12,5).

Nyilván az sem véletlen, hogy az Evangéliumokban Jézus leggyakoribb elnevezése "Rabbi", "Tanító". A tanító pedig alapjában véve mindig nevelõ. Az "isteni nevelést" Jézus szemléletesen mutatja be. Hogyan lesz Isten az Õ népének nevelõje? Mi módon történik az "isteni nevelés"? Háromféleképp: a törvény által, cselekedetek által és a kereszt által. Ehhez a három nevelõ eszközhöz egy-egy idézetet veszek a Bibliából, és azokat röviden értelmezem.

1. A törvény az a nagy pedagógus, melyet Isten népe nevelésére adott. Ez nem csak Isten népe, de az egész emberiség számára érvényes. Mint keresztyének azonban már nem a törvény alatt élünk, hanem - ahogy Pál mondja: "... a törvény nevelõnk volt Krisztusig..., de miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelõnek alávetve" (Gal 3,24-25). A törvény tehát nem az üdvösségre vezetõ út, hanem egy az életre vezetõ utak között.

Ma olyan idõket élünk, mikor éppen az ellenkezõjét tapasztaljuk annak, amit a reformátorok generációja megélt. Az õ korukban a keresztyének az egyház törvényeskedésének terhét szenvedték. Ma sok keresztyén, fõleg az evangéliumi keresztyének valamiféle törvénynélküliség, a törvények hiánya miatt szenvednek. Mit kellene tennünk? Mi lenne itt az Isten tetszése szerint való? Mi felel meg Isten akaratának? Etekintetben gyakran üres térben mozgunk, mert a törvényeskedést nem kívánjuk - van belõle éppen elég a sokféle fundamentalista egyházban, sõt, a római katolikus egyház sok megnyilatkozásában is; - de a törvénynélküliséget sem szeretjük, mert az a keresztyén életet lassan hitelképtelenné teszi. Törvényes jelleg az egyházban, az igehirdetésben, a nevelésben, a keresztyének egész életében? Azt nem! De törvény nélküli profilt sem kívánunk, mert a törvény arra szolgál, hogy alakítsa, formálja az életünket. A törvény nélküli élet alaktalan, formátlan élet, és az alaktalan, formátlan élet - profil nélküli, jellegtelen élet. Korunk egyik nagy lelki feladata lenne áthidalni az annyira elterjedt belsõ törvénynélküliséget, a mai protestáns keresztyének - és egyáltalán kortársaink - között, anélkül, hogy újra beleesnénk a törvényeskedõ keresztyén élet gyakorlatába. Az lenne a jó, ha örömünket lelhetnénk a törvényben, ahogy errõl a Bibliában gyakran szó esik. Ez természetesen nem az Evangélium örömén kívüli, nem az Evangélium melletti öröm, hanem az Evangélium örömének része. "Mennyire szeretem törvényedet! ... Bölcsebbé tesz ellenségeimnél... Minden tanítómnál okosabb lettem, mert intelmeiden elmélkedem" (Zsolt 119,97-99). Érthetetlen lenne ez az öröm, ha nem kapcsolódna hozzá Isten áldása. Barth Károly ezt az áldást úgy fogalmazta meg, hogy: a törvény az Evangélium formája, és az Evangélium a törvény tartalma. Mondtuk, hogy a nevelés bibliai értelemben tulajdonképp a szabadság begyakorlását jelenti. Ám a törvény nem akkor jelent áldást és örömet, ha fellazít, hanem akkor, ha alakítja az életet. Jakab levele fejezi ezt ki a legszebben: ez a "szabadság törvénye", amely hozzátartozik az Evangéliumhoz, és Isten nevelõ eszköze.

Mindezt világosan megérthetjük egy ószövetségi Igébõl (Neh 8,2-8, 12): "... odavitte Esdrás pap a törvényt a gyülekezet elé, amely olyan férfiakból és nõkbõl állt, akik mindnyájan meg tudták érteni a hallottakat... Az egész nép szeme láttára nyitotta föl a könyvet... Amikor fölnyitotta, fölállt az egész nép... Azután meghajoltak és arccal a földre borultak az Úr elõtt. ... Szakaszokra osztva olvasták a könyvet, Isten törvényét, és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat... Ekkor elment az egész nép, hogy egyenk, igyanak, és másoknak is juttassanak belõle, és nagy örömünnepet tartsanak, mert megértették mindazt, amire oktatták õket." Ez fontos leírása annak, hogy a törvény által hogyan történik Isten nevelõ munkája. Ennek most három szempontjára szeretnék utalni.

- A fölnyitott, felolvasott és magyarázott Könyvben maga Isten jelenik meg népe körében. Ezért áll fel az egész nép - nem a Könyv, hanem Isten elõtt, és tiszteli, imádja - nem a Könyvet, hanem Istent. Tehát Isten jelen van. Fel lehet Vele venni a kapcsolatot, beszélni lehet Vele. Nem csak Esdrással és Nehémiással, nem csak a lévitával, nem csak a tanítóval, a lelkésszel, nem csak Isten képviselõjével, hanem magával Istennel lehet beszélni. Az "isteni nevelést" tehát maga az Úr végzi, nem csak a képviselõje.

- A Könyv a törvény könyve. A törvényt felolvassák, magyarázzák és megértik. Nevelés csak ott megy végbe, ahol a törvény magyarázatát meg is értik. De mit jelent itt a megértés? Semmiképp sem csak a szavak jelentésének felfogását, hanem sokkal inkább az életünkre való vonatkozásainak felismerését, és az alkalmazását. Az "isteni nevelés" bibliai értelemben olyan tanítást jelent, aminek megértésében egész életemmel benne vagyok.

- A felolvasott bibliai történet szerint a törvény megértése után nagy ünneplésre kerül sor. Ennek indokai kézenfekvõek: mert Isten visszatért az Õ népéhez; mert Igéjét a törvény formájában magyarázzák és megértik; mert az isteni nevelés újra történik, ami által a nép eligazítást kap, s így élete alakul. Mindezekért indokolt a boldog ünneplés. Lehet, hogy a bibliai értelemben vett nevelés fáradságos, de ünnepbe torkollik, mert a nevelés gyönyörû, a nevelés örömet szerez.

2. Isten a nevelésben nemcsak a törvényt használja eszközül, hanem a puszta, egyszerû cselekedeteket, tetteket is. Jézus úgy cselekedett, hogy azáltal tanítványait nevelte. "... felkelt a vacsorától, letette felsõ ruháját és egy kendõt véve körülkötötte magát, azután vizet öntött a mosdótálba és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendõvel, amellyel körül volt kötve" (Jn 13,2a, 4-5). Azután hozzátette, Péternek válaszolva: "Amit én teszek, most még nem érted, de késõbb majd megérted". János Jézusnak ebbõl a váratlan, és elsõ pillanatban elképesztõ tettébõl meglepõen sok mindent megértett. Ez jelzi, milyen nagy hatást tud gyakorolni a tettekkel való tanítás. Mindabból, amit János - beszámolója szerint - megértett ebbõl a jézusi tettbõl, én három dologra hívom fel itt a figyelmet.

- Elõször is megértette ebbõl a cselekedetbõl, hogy Jézus tanítványai iránti szeretete a legvégsõkig elmegy. Eleinte mindenféle szeretet nagy és erõs tud lenni, akár baráti, házastársi szeretetrõl, vagy az egyházi szolgálat iránti elsõ szeretetrõl van szó. De sosem az a döntõ, hogy kezdetben milyen a szeretet, hanem hogy a végén mennyi marad belõle. Nehéz lehetett azoknak a lábait megmosni, akikrõl elõre tudta, hogy el fogják hagyni. De János éppen a lábmosás gesztusából értette meg, hogy Jézus szeretete nem véges, nem csökken az idõvel, hanem éppen ellenkezõleg: nõ. Itt a cselekedet minden szónál hatalmasabb.

- Másodsorban világossá válik János elõtt, hogy Jézus, aki az Atyához készül, "kendõt véve körülköti magát... és elkezdi a tanítványok lábát mosni". Tehát útja az Atyához nem felfelé vezet, hanem elõbb lefelé. Ez azt jelenti, hogy a felfelé vivõ út lefelé vezet. A menny tehát nem odafent van, hanem itt lent. Ezt is megértette János, ennyire tanulságos volt az, amit Jézus cselekedett.

- A harmadik dolog, amit János megértett a lábmosásból és a Péterrel való beszélgetésbõl, hogy mindnyájunknak sokkal többre van szüksége, mint egy lábmosásra. Egész valónknak meg kell tisztulnia. Lelkiismeretünket, gondolatainkat, érzéseinket Jézusnak meg kell mosnia; reménységeinket, szeretetünket, még a hitünket is meg kell hogy tisztítsa, vagyis egész keresztyén életünket. És nemcsak a lábunkat, a kezünket, a fejünket kell, hogy megmossa, hanem a szívünket is, nemcsak a külsõnket, hanem a belsõnket is. Ezt is megértette János, és még sok mást is. Tehát itt tanítás történt - cselekedettel. "Értitek, hogy mit tettem?" Igen, tudjuk vagy legalábbis sejtjük. Akkor "nektek is meg kell mosnotok egymás lábát". Azaz: ti is tetteitekkel, cselekedeteitekkel tanítsátok, neveljétek az embereket, ne csak szavaitokkal.

Akadtak az egyház történetében keresztyének, akik - ezt megfogadva - inkább cselekedeteikkel nevelték tanítványaikat, gyülekezeteiket, semmint szavakkal. Ilyen volt pl. Assisi Szent Ferenc, aki nem értett egyet kora egyházával, más üzenetet akart hirdetni az embereknek, mint az akkori hivatalos egyház. Mégsem szállt vitába vele, hanem a maga másféle, ellenkezõ üzenetét tettekbe foglalva kínált más keresztyén alternatívát embertársainak. A keresztes háborúk kemény idején pl. fegyvertelenül, kard és páncél nélkül, védtelenül indult a szultán seregei, a muzulmánok elleni csatába - ezzel a bátor tettével megmutatta a fegyvertelen, békés keresztyénség által járható utat. Vagy amikor a hivatalos egyház egész Európában azt prédikálta és hirdette, hogy el kell foglalni a Szentföldet, ahol a Megváltó élt, hogy Jézus életét jobban megérthessük s hogy ehhez keresztes háborút kell vívni - Ferenc Greccioban felállította az elsõ jászolt, élõ emberekkel és állatokkal, és azt hirdette: nem kell Betlehemet elfoglalnotok ahhoz, hogy megértsétek Isten emberré lételét, Jézus születését; falvaitokból mindenütt Betlehemet csinálhattok!

Tettekkel való nevelés - talán ez az, ami manapság a legjobban hiányzik. Alighanem ez az oka annak, hogy nehézségekbe ütközünk, mikor Krisztus Evangéliumát tovább akarjuk adni. Hiányoznak a cselekedetek. Ezek nélkül pedig nevelni sem lehet. Isten a maga nevelésében eszközül használja a tetteket.

3. Harmadsorban a szenvedéssel neveli Isten az embert, az Õ népét. Ez kényes és keserves dolog. Nem kell róla túl sokat beszélni, mert itt a szavak sokszor nagyon terhesek. Mégsem hallgatható el maga a tény, hogy az isteni nevelés szenvedés révén is történhet. A Bibliában sok Ige utal erre. Nem akarom idézni Jób barátait, akik a nyomorúságban meglátogatták, mert mondanivalóikra Jób ellenvetéssel válaszolt. Inkább az Újszövetség különbözõ szerzõinek három jól ismert textusára hivatkozom.

A Római levélben olvassuk: "... dicsekszünk... a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg" (5,3-6). Jakab levelében: "Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez, az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet" (1,2); és a Zsidókhoz írt levélben: "Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen így bánik veletek az Isten mint fiaival... Ha pedig a fenyítést el nem szenveditek, fattyak vagytok, nem pedig fiak" (12,5-8).

Mindez meglehetõsen idegenül hangzik. Ma ezt nem így mondanánk, sõt, ma ezt egyáltalán nem is mondjuk. Nem hisszük, nem merjük vállalni - talán okkal, talán ok nélkül, nem tudom. De nem szabad az isteni nevelésnek ezt a módját sem elhallgatni.

Csak egyvalamit szeretnék még hozzáfûzni a fentiekhez, a Zsidókhoz írt levél egy másik Igéjét, amely Jézusról azt mondja: "Jóllehet Õ a Fiú, szenvedéseibõl megtanulta az engedelmességet" (5,8). Így kellene az emberiség nagy terheit hordoznunk; "Egymás terhét hordozzátok..." (Gal 6,2) - engedelmesen Isten iránt és osztozva embertársaink gondjaiban, szenvedéseiben.

Fordította Szesztay Mária

Ökumenikus Tanulmányi Központ