Csűry István Az egyházi nevelés kérdése a hitvallások korában

Jelen dolgozat kisérletet tesz arra, hogy megvizsgálja azokat a történelmi körülményeket, amelyek elvezettek hitvallásaink máig eleven tételeinek a megfogalmazásaihoz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a felekezeti oktatás felettébb való szükségességéről meggyőzze a 21. századi hallgatóságot. Ezért a dolgozat bevezetője felidézi a hitvallások szövegeit, illetve rövid magyarázattal beágyazza ezeket keletkezésük okainak környezetébe. Ebből a környezeti keretből reménység szerint kiviláglanak azok a motívumok, amelyek megtartották mindmáig a felekezeti oktatás tekintélyét. Erre a vállalkozásra szükség van, mert a demokratikusnak hitt romániai törvények kényszerpályára erőltették a felekezeti oktatást, ezzel azt a hamis képzetet kreálva a kommunizmusból cseperedő társadalmunk tagjai előtt, hogy az egyházi oktatás a középkor mellőzendő klerikális maradványa.

Az 1566-ban megjelent II. Helvét Hitvallásból először a IX. fejezet, A szabad akaratról és az ember képességeiről szóló cikkely néhány sora eképpen maradt ránk: "...a földi dolgokra vonatkozólag a bűnbe esett ember értelme nem hiányzik teljességgel. Meghagyta ugyanis Isten ez ő irgalmasságából a szellemi képességet, bár ez nagyon távol áll attól, amely benne volt a bűneset előtt. Isten parancsolja, hogy a szellemet műveljük, és egyszersmind tálentumokat ad hozzá, és előmenetelt. Eközben nyílvánvaló, hogy az összes tudományokban semmire se jutunk Isten áldása nélkül."

Tőkés István 1968-ban megjelent Magyarázata a következőket kapcsolja ehhez: " Ami tehát jó van az emberben, mindaz Istentől van, ami pedig gyönge, az ember hibájából és romlottságából származik. A jóságos Úr a maga ajándékait szaporítja az ember számára. Innen érthető, hogy csodálatossá teszi az emberi elmét....Ha némelyek a tudományok művelésére alkalmasak, híven jársz el, mondja Bullinger-, ha az ilyeneket az egyháznak vagy az iskolának szenteled. Elítélendők azok a szülők, akik teljes semmittevésben nevelik gyermekeiket. A massiliaiak (Marseille) nem vették be a polgárok közé azokat, akik nem tanultak valami foglalkozást. Mert a városra nézve semmi sem veszedelemesebb, mint a gonosz polgár...Használatos volt a régieknél a minden ember számára figyelemre legméltóbb közmondás: Minden tudományt táplál a föld.(Artem quaevis alit terra.) Ez a megállapítás azt jelenti, hogy a legbiztosabb létfenntartás a tudás vagy valamely foglalkozás.

A debreceni zsinat által éppen 440 éve elfogadott II.Helvét Hitvallás XXV. fejezetéből van a következő idézet.
" Az Úr lelkére kötötte az ő ószövetségi népének, hogy a legnagyobb gondot fordítsák az ifjúságnak kisgyermekkortól való helyes oktatására....A gyülekezet pedig mutassa itt a maga hitét és buzgóságát a gyermekeknek katekhizációra való járatásában, kívánva és örvendezve annak, hogy gyermekeit helyesen oktatják".

A Magyarázat a kövekező ma is megszívlelendő üzenetet fogalmaz meg. " Nem elegendő számunkra a kiegyensúlyozott magatartás, a műveltségben és tudományban szerzett kitűnő jártasság,...ha szívük szerint nem hisznek, bármely tettetéstől és képmutatástól mentesen.... Mivel senki sem születik egyből tökéletes mesterré, iskolákra van szüksége az egyháznak, olyan iskolákra, melyekben istenfélelemmel tanítják az egyházi szolgálatra és tudományra vagy bölcsességre rendelt ifjaknak a nyelveket, a szabad művészeteket, és a kegyességre vonatkozó tanítást, mindenekelőtt pedig a szent katekhizmust....Tudatában voltak Isten emberei, hogy iskolák nélkül nem virágozhat és nem maradhat fenn az ő tudománya.

Ezért szükségesek a keresztyén iskolák, amelyek felmutatják a próféták városát,és az egyházi szolgák termő földjét....Azért hát a tiszta kegyességet kell tanítani az egyházi iskolákban, sőt a kegyesség legyen minden tanulásnak a célja. Mindjárt a kezdet kezdetén a tanulók kötelességé-vé kell tenni a káté elsajátítását... Egyidejüleg jól meg kell ismerni a nyelveket és a tudományo-kat, s gyakorolni kell mind az írást, mind a beszédet. Mindenekelőtt száműzni kell a hittel szerve-zett keresztyén iskolákból a fényűzést és a kéj hajhászását. Hadd virágozzék a szigorú fegye-lem. Mert ha az ifjúság megromlik az iskolákban, és így romlottságban nő fel, mit várhatunk, amidőn az ilyeneknek egyházi tisztségeket kell betölteniük...Mivel pedig a helyesen vezetett iskolák biztosítják a gyülekezetek épségét, ezért legnagyobb gonddal kell vigyáznunk mindnyájunknak, nehogy ebben a tekintetben bűnt kövessünk el gondatlanságunkkal és aluszékonyságunkkal."

A Heidelbergi Káté tételesen a 103. kérdésre adott válaszban mondja ki az iskolák fenntartásának elengedhetetlen szükségességét. Azonban ez a negyedik parancsolatra vonatkozó felelet, amelyet a kommunista időkben megjelent káté-kiadásokból rendszeresen kihagytak, nem egyedüli káté-tanítás az egyházi oktatásról. Sőt a káté sokkal mélyebben kezeli ezt a kérdést, mintsem az intézmény védelmének a szintjén. El lehet gondolni mekkora szálka volt a kommunisták szemében az egyházi élet, ha az intézményt még megemlíteni sem volt szabad, miután azt teljesen tönkretették. Az egyházi iskolának mint intézménynek lelkülete a 21. kérdésre adott feleletében lelhető fel. Idézem: :Az igaz hit nemcsak oly biztos ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében kijelentett..."

Az ismerni és elismerni Istent az egyházi iskola feladata, azonban ennek gyümölcse is van, illetve kellene legyen. A 86. Kérdésben a kérdés így hangzik: miért kell jót cselekednünk, erre a felelet második része ekként szól:"...hogy a magunk igaz hite felől annak gyümölcséből bizonyosak legyünk.Végül pedig, hogy a mi istenfélő életünkkel embertársainkat is megnyerjük a Krisztusnak." Az első parancsolat értelmezése szerint is igen nagy feladat hárul az egyház nevelési szolgálatára. Így fogalmazzák ezt meg Ursinus Zakariás és Oleviánus Gáspár: "Az egyetlenegy és igaz Istent pedig igazán megismerjem, csak Ő benne bízzam, nagy alázatossággal és béketűréssel minden jót csak egyedül őtőle várják, és őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem..." Az engedelmesség és az alázatosság korunk legnagyobb hiányai között vannak, többek között azért, mert az egyházinevelés lebénításával nemcsak Isten irányába gyengítették el a gyermek jellemének kialakulását, hanem a szülőkre nézve is. Az ötödik parancsolat a szülők tiszteletét szorgalmazza, a 16. században még ezt így értelmezték: "...atyámnak, anyámnak és valamennyi elöljárómnak minden tiszteletet, szeretetet és hűséget megadjak, és magamat minden jó tanításnak és büntetésnek illő engedelmességgel alávessem..." Az Ur Jézustól tanult imádság "Szenteltessék meg a Te neved" kérését a Heidelbergi Káté így magyarázza: "Azaz adjad először, hogy Téged igazán megismerjünk, és a Te minden műveidben tündöklő mindenhatóságodat, bölcsességedet, jóságodat, igazságodat, irgalmasságodat és igaz voltodat megszenteljük, dicsérjük és magasztaljuk, továbbá, hogy egész életünket, gondolatainkat, beszédeinket és cselekedeteinket arra irányítsuk, hogy nevedet miattunk szidalom ne érje, hanem szálljon arra dicséret és dicsőség." Minden kommentár nélkül érzékletes az, hogy honnan távolodott el a világ, mivé lett a szentséget elveszített ember sorsa. Itt érzékelhetőek azok a célok is, amelyeket újra kell láttatni, és elérni. Ki kell mondani anevelés szolgálata üdvösség kérdése.

Teljesen világi módon megfogalmazva olyan jövőépítés, amelynek várható eredményei már jelentkeztek a múltban, amikor oktatás ügyben nem hanyagolták az egyházat. Azonban ezt a múltat még nem akarja a hasadt eszű, a tarka lelkű román társadalom visszahozni. Egykor így szólt Isten Mózeshez: "Azért menj, vezesd népedet, ahová parancsoltam! Íme az én angyalom megy előtted, és majd a számonkérés napján számon kérem vétküket."(2.Móz.32,34)

A dolgozat következő részében bemutatásra kerül a történelem néhány fontos állomása, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon az egyház szemlélete olyan formában, amint a hitvallások azt megőrizték. Hosszú, nehéz folyamat volt ez, de az eredménye sem lebecsülendő. E folyamat bemutatásával az a szándék keresi létjogát, amely erősíteni akarja bennünk a hitet, hogy érdemes hosszan várni, sokat tenni, rengeteget imádkozni az egyházi oktatás jövőéért, mert az eredmények nem fognak elmaradni.

A mai egyetemek elődeit a XI-XII sz.-ban, a reneszánsz előkészületi szakaszában találjuk meg. Ezek valamennyien teológiai főiskolák alapjain keletkeztek. Legtöbbször az eklézsia ellenszenvét hordozták a világi tudományok előtörései miatt. Ennek ellenére a pápai hatalom védelmét is élvezték. Párizs után Bologna, Palermó, Prága 1345-ig megalapítják egyetemeiket, majd Bécs 1365, Heidelberg 1386, Erfurt 1403, Lipcse 1409 következnek. Nagyváradon 1374-ben épült Istápoly, Vitéz János idején 1439-ben iskolává lesz. Az első studium generale 1377-ben alakult Pécsett. Nagyszombat iskolája is ebben az idóben kezdte munkásságát. A budai egyetemet Mátyás király állítatta hagyomány szerint egy már korábban létező alpjaira. Ebben az időben az egyházi tanításnak két típusa volt ismeretes. Az egyik a lovaginevelés volt. Ennek a lényegét a lovagkor határozta meg. Lovagokat neveltek, akik a szabadművészeteket csak elméletben tanulták, de már 14 évesen megáldatott kardot kapnak, és beavatják őket a lovagrendbe, ekkor a hitre és a hazára felesküsznek életük felajánlása mellett. A másik a skolasztikusnevelés cím alatt maradt fenn.A tanulót elvont gondolkodásra késztette, valamint befelefordító absztrakciók kutatására, elemzésére. Sajnos az Ige felől legtöbbször sötét és üres okoskodásba csapott át a tanulmányozás. Egyik típus sem hagyott maradandót az utókorra. A polgárság kialakulásával az oktatás is átalakult oly módon, hogy előtérbe került a nemzeti nyelv használata. Követelménnyé vált a nemzeti értékeknek, művészeteknek az ismerete. A előreformáció kibontakozásával egyidőben bontakozott ki a tudományok haladása, fejlődésük lendületes első szakasza. A népoktatás általában elhanyagolt volt szerte Európában, ennek megfékezésére a reformáció tanítása egyenesen az áldás eszköze lett. Ebből a korszakból kiemeljük Reuchlin nevét, aki erőteljesen képviselte a klasszikus tudományok megújúlását. Különösen hangsúlyozta az ókori nyelvek fontosságát. A zsidók nyelvét közkinccsé szeretné tenni Németországban, ezzel kivívja magának a papság haragját. Másik elismert személyisége a kornak Erasmus, aki harcolt a klasszikusok utánzása ellen, mindamellett, hogy pedagógiai munkáját rájuk építi. Újításai között figyelemre méltó a nyelvtanításról szóló gondolata. Az anyanyelven történő tanulás a legelső fázis. Az olvasmányok adják a tárgyi tudást, amely a nyelv tudását követi. Az anya nevelői szerepe a legfontosabb, aki nemcsak az intellektus fejlődését követi, hanem a testi, lelki, erkölcsi haladást is. Istenfélelem -Erasmusnál azt jelenti, hogy meg kell tanítani a gyermeket arra, hogy szeretni és tisztelni kell azt a helyet, amelyet Isten méltatott arra, hogy a Kijelentés helyének válassza ki magának. A humanizmusban megdőlt, hogy az ember alárendelődött a tárgyi valóságnak. Megdőlt, hogy a tanítás anyaga abszolut. Az anyag abszolut voltát később a dialektikai materializmus előrángatta, bután elfeledve, hogy az már a 16. században csődöt mondott. Az anyag elnyomó tömege alól felszabaduló gyermeket, kezdik tudatosan reagáló léleknek tekinteni, akinek nemcsak felfogó képessége van, hanem alkotó készsége. (A mi társadalmunk most ezt a harcot vívja országos szinten egyre elkeseredettebben, de a lélektan számára egyértelműen, mert a folyamatokat csak késleltetni lehet, megállítani sohasem.) A humanizmus nevelői módszerének azonban két túlzásból származó hibája is kimutatható. Egyik az egyház abszolutizálása, mint istenországának földi előképe, másik, hogy az egyház saját azonosságától távolodott el ebben a hamis dimenzióban. Ezeket a tévedéseket a reformáció tudja majd helyrehozni.

A reformáció nevelői felfogását a reformátorok személyiségjegyeiből olvashatjuk le. Luther az állam és a városok fennhatósága alá rendeli a nevelés feladatát. Ebben benne van a szülő, és az akkori iskolarendszer kritikája egyaránt. Ő is a nemzeti nyelv elsődlegességét szorgalmazza, a klasszikus nyelveket azért, hogy a Bibliát eredetiben is olvashassák. Számára ez jelenti a keresztyénség alpját. Márpedig ha anevelés célját nézzük nála, akkor azt a keresztyén ember megvalósulásában találjuk meg. Érdemes megfigyelni, hogy ennek ellenére nem idealizálja az embert, mert mint szülőt -mégha keresztyén is-, nem találja anevelés legfőbb letéteményesének. Az egyház identitásának keresésében kiemelt helyet biztosít a történelem tanításának. Vallja, hogy a múlt megismerése azon túl, hogy önismeret, Istennek és az Ő egyházának ismerete is. Melanchton áll a pedagógiához a reformátorok között a legközelebb. A humanizmus gondolatát viszi tovább, elfordulva a skolasztikától egyre határozottabban ajánlja a latin és görög klasszikusokat. Lutherrel együtt elkészítik a reformáció első tantervét. Az oktatás nyelveként a latint határozza meg, feltételezve, hogy az anyanyelv már elsajátított anyag. Az osztályokat nem korosztályok szerint alakítja, hanem tudásszintek szerint. Egésznapos, illetve heti programot készít, amelyben helyet ad a testnevelésnek, a diák- előadásoknak, a reggeli és esti áhitatoknak.Az ő elképzelésén nyugszanak később Brugenhagen, Trotzendorf és Sturm módszerei, oktatási elvei.

Nevelési rendszert nem alkotott Kálvin János, azonban meghatározó volt mindaz, amit ezen a téren hátrahagyott. Az embert teokratikus világban tudja boldognak látni. Mindenben a teokrácia érvényesülését keresi. Erről szól a teológiája. Az ember feladata Isten akaratának feltétlen teljesítése. A nevelésben ez az elv teljesen újat hoz, ugyanis Isten akaratának a szolgálata eredeti pedagógia Ennek megfelelni csak nagyon következetes és szigorú neveléssel lehet. Felismerte, és Bézával együtt gyakorolták is, hogy a diákokat magas erköcsi szintre segítették, hogy ott az önfegyelmezés eszközeivel teljesítsék anevelés céljait. Ennek a pedagógiának akkora volt a visszhangja, hogy a római katolikusok is igyekeztek ezen elvek szerint iskolát teremteni. A "metodus katechetike" kialakulása Isten Igéjének hirdetése és továbbadása körül bontakozott ki a 16. században. Érdekes nyomon követni miként alakultak a nevelési eszmék, és ezek mentén a pedagógiai elvek. Mégis a legizgalmasabb egyfelől abban fedezhető fel, hogy a hitvallásokban hogyan maradt meg Isten korokat átívelő rendelete máig érvényesen, másfelől a mindenkori gyermek lénye: az alakítható, a nevelhető, aki mégis ennek ellenére lélek, Isten gyermeke, akit megszólít, és akinek lelke visszhangozza, azaz "echozza" (kataechozza) a mennyei szót.

Csűry István