SZÁSZI ANDREA

Iskola és vallásoktatás kapcsolata Magyarországon a reformációtól napjainkig

 CONFESSIO 2005. 3. SZÁM

Bevezetés

Dolgozatom céljaként az iskola és hitoktatás, vallásoktatás vizsgálatát tűztem ki, s ahogyan témám is mutatja, csak a hazánk sajátosságait tekintem át. Azt kívánom szemrevételezni, hogy egészen a reformáció magyarországi elterjedésétől napjainkig hogyan, mi módon jelent meg az oktatásban a hit továbbadása. Már a cím is feltételezi, hogy iskola és vallásoktatás időszakonként találkozott, máskor külön-külön létezhetett, s valóban ez a tény az, ami e téma felvetését indokolta. Az elemzés legcélratörőbb módja a korszakonkénti áttekintés. Itt ki kívánok térni (ahol szükséges) a világi oktatásra, s arra, hogy ehhez képest hol helyezkedhetett el a hittel való foglalatosság az iskolákban, vagy éppen az iskolákon kívül. Az általános elemzés részeként tehát elsőként a kor pedagógiájáról említek néhány fontos momentumot, ahol szükséges ott a törvényi hátteret, s így kapcsolom a református hitoktatás helyzetét hozzá.

Különösen hangsúlyosan kívánok kitérni a mai helyzetre, a XX. századi változásokra, hiszen mai helyzetünket így lehet a legjobban megérteni. Csak néhány mondattal szeretnék szólni a XXI. század elejének hitoktatásáról, mai gyakorlatunkról, s néhány aktuális kérdésről, hiszen e nélkül nem lenne teljes a dolgozatom.

1. Reformáció – ellenreformáció időszaka (XVI –XVII. század)

A reformáció és ellenreformáció időszakának megértéséhez elsőként szükséges kitérni a középkor gondolkodásmódjára.

A középkor oktatási intézményeinek szerves része volt a hittel való foglalatosság. A tanítás főleg a kolostori, plébániai, székesegyházi iskolákban történt. Itt, az egyházi fenntartás miatt, az alapszintű vagy magasabb ismeretek átadásán kívül az oktatás fontos eleme volt az egyház énekeinek, tanításának megismerése. A plébániai iskolák tananyagában, ahol a későbbi klerikus réteget képezték, szerepeltek a liturgikus könyvek és énekek, valamint a Szentírás is. Magasabb szinten, a középkori egyetemek 4 fakultás volt, ahol az egyik mindig teológiai fakultás volt. A tanításban így itt is szerepelt a hittel kapcsolatos ismeretek átadása.¹

Természetesen a világi és egyházi oktatás már ekkor kettévált. A különböző mértékű világi nevelésben a lovagok képzése, városi polgárság gyermekei részesülhettek. A lovagi neveltetés előzménye az volt, hogy a gyermekek otthon a vallás alapjait, legfontosabb erkölcsi szabályokat már megtanulták.²

A XIII. századtól a városi polgárság befolyása növekedett, így átformálódott a városi plébániai iskolák anyaga is. A papi nevelés mellett a kereskedő, iparos- és hivatalnokréteget is figyelembe vették.³ Az iskolákat rektor vezette, de ő a plébános felügyelete alatt állt, s a javadalmazását az egyház látta el, annak ellenére, hogy bizonyos városokban a városi tanács is juttatott javadalmat a tanító részére. A tananyag annyiból változott, hogy a műveltség komplexebb lett, s a vallás ismeretein kívül a tudomány, törvénykezés, hétköznapi ügyintézés és orvoslás is megjelent.⁴

Az előreformáció, reformáció korát a reneszánsz és humanizmus időszakának is nevezzük. Az új gondolkodásmód, új vívmányok (könyvnyomtatás elterjedése, stb.) a nevelésben is változást hozott. A tanulmányokban alapként, s példaként szolgáltak sokszor a hitismeretek, hiszen a gyakorlás, tanulmányozás nagyrészt teológiai értekezéseken történt, bár csillagászati munkákon vagy levélminta-érkezésen is történhetett.⁵

Elkezdődött a tanultság fogalmának a leválása a klerikus fogalmától, s hazánkban is jellemző volt, hogy a XV. század közepétől a klerikus tanárok mellett megjelentek a világi pedagógusok. Városi plébániák minden városunkban kialakultak, itt természetesen szerves része volt a tanításnak a hitismeretek átadása. A század végére azonban a legjelentősebb városi-plébániai iskolák átalakultak humanista gimnáziumokká. Fokozatosan kapott egyre kevesebb szerepet ezekben az intézményekben a vallásoktatás.⁶

Magas szintű teológiai oktatás folyt azonban hazánk egyetemén, mely 1467-ben nyitotta meg kapuit.⁷

E rövid áttekintés után érhetünk el a reformáció és ellenreformáció pedagógiájáig. A kiüresedett hitélet helyett személyes, mélyen átélt vallásosságot hirdetett a reformáció, s a pedagógiájában is ez jelent meg. Újra nagy szerepet kapott a Szentírással való foglalatosság. A világi oktatáson kívül sok helyen alapuló felekezeti iskolákban fontos volt a hitoktatás, s később is ezeknek a fellegvára maradt. Dolgozatomban főként ezekre térek ki.

A XVI. század közepére a protestánsok fennhatósága alá került a legtöbb város és mezőváros iskolája. Itt a legfőbb cél a belülről fakadó, átélt vallásosság kialakítása volt. Ehhez már egészen alapszinten, sokszor gyakorlószövegként is hitismereti könyveket használtak. Jó példa erre a Heltai Gáspár nyomdájából kikerült ábécéskönyv, melynek címe: „A keresztyéni tudománynak fundamentuma. Rövid és hosszan való kérdésekbe befoglaltatott, a magyar (írás) olvasásnak módjával egyetemben. A gyermekecskéknek és egyéb együgyű keresztyének épülésére”. Úgy használták ezeket az ábécéskönyveket, hogy a kérdés-felelet formájában feldolgozott hittételek előtt helyezték el az ábécé betűsorozatait. Gyakorlószövegként a káték anyagát használták az olvasáshoz is.⁸ A parasztgyermekek általában ún. „kisiskolákban” tanultak. Itt vallási, erkölcsi kötelességekről kaptak ismeretet, valamint alapkészségeket, s néha gyakorlati ismeretköröket oktattak nekik. Ezt a nevelést a templomi katekizmusoktatás egészítette ki, melyet a plébános, lelkipásztor tartott. Ide jártak azok a gyerekek is, akik nem vettek részt az iskolai oktatásban.⁹

Nagy magyar reformátoraink nagy része hozzákapcsolható az iskolai oktatáshoz. Dévai Bíró Mátyás igazgatta például a szikszói iskolát,¹⁰ Sztárai Mihály reformálásának nagy eszköze volt az iskola. Ő énekeket is írt, valamint színdarabokat, melyben a felfedezett hitigazságokat taníttatta meg növendékeivel, a laskói, tolnai iskolákban.¹¹ Az énekek, színdarabok a diákok számára nemcsak élvezetesek voltak, de a városi élet sokféle alkalmát is gazdagították.¹² Így még inkább terjedhetett a reformáció.

Szintén szolgált tanítóként Szegedi Kis István. Csanádon, Gyula és Lippa környékén tanítóskodott, valamint Cegléden, később Békésen. Sztárai után átvette a tolnai iskola vezetését is. Szegedi a tanítóképzést is fontosnak tartotta, ránk maradt ennek a bibliai, egyháztörténeti és gyakorlati anyaga, mely az ő tollából származik. Több mint 200 kötetes könyvtárában több tankönyv is felfedezhető volt.¹³ Jelentős iskolai tevékenység tulajdonítható Huszár Gálnak is, aki maga iskolát alapít, s neveli a hallgatókat, okítja a papi ismereteket is átadva, majd kiküldi őket a környező falvakba Isten Igéjét hirdetni.¹⁴

Reformátoraink tehát tetteik alapján igaznak tartották Trotzendorfnak, a kor nagy pedagógusának a gondolatát: „Az iskola az egyház veteményeskertje.”

E korszaknak a hitoktatásban az alapja már egyértelműen a Szentírás volt. A Biblia több emberhez juthatott el, főként miután 1590-ben Károli Gáspár lefordította magyar nyelvre. A Biblia önállóan, mint katechizációs tananyag nem szerepelt a tanításban, de az Úri imát, Tízparancsolatot, Apostoli Hitvallást, sákramentumokat már a Szentírás szellemében oktatták.¹⁵

Látható tehát, hogy a reformáció nagy hatással volt az oktatásra. Magyarországon a XVI. század adatai szerint 168 iskolából 134 volt protestáns kézben. Az iskolák száma is jelentősen megnövekedett, akár csak ha az előző évszázadot tekintjük. Ezekre az iskolákra az volt általában jellemző, hogy addig virágzottak, míg meghatározó egyéniségű és tudású vezetőjük volt. Voltak azonban hosszú életű iskolák, kollégiumok is, melyek a peremterületeken jöttek létre. Ilyen volt Sárospatak, Debrecen, Pápa és Felvidék.¹⁶ Az ellenreformáció korára is ezek az oktatási intézmények maradtak központi jelentőségűek, bár maradt fent iskola máshol is. Ezekben a hitismeret átadása továbbra is fontos része volt az oktatásnak. A XVII. század küzdelmei az iskolákban is megjelentek. 1648-ban például megtiltották az anyanyelvű éneklést és a bibliaolvasást. A tanításban ekkor még mindig fontos szerepe volt a kérdés-felelet formában előadott hitvallási összefoglalásoknak. Tanították Batizi András, Siderius János kátéját, de ekkor terjedt el a Heidelbergi Káté rövidített változata is. A törvények ellenére is kiemelkedő helye volt a Szentírás ismeretének. A Zsoltárokat, s más bibliai helyeket memoriterként is számon kérték.¹⁷

Az ellenreformáció korában a jezsuiták alapítottak több iskolát, melyek magas szinten működtek. Megújhodott a katolikus oktatás, s ennek ügyében tevékenykedett Pázmány Péter is.¹⁸ Ennek ellensúlyozására létesült a nagyobb református iskolák mellék a Bethlen Kollégium Gyulafehérváron. A cél ezzel az volt, hogy legyen a reformátusoknak is egy magas színvonalú oktatási intézménye. Eddigre ugyanis lemaradtak a református iskolák. A kisebbek elvesztek a küzdelmek során, a nagyobbak pedig sok szenvedésen mentek keresztül. A falusi iskolákban főleg írás-olvasást tanultak a gyermekek, s emellett bibliai történeteket és kátékat, éneklést tanítottak az iskolamesterek. A puritánok működése az iskolák reformálására is kiterjedt. Apáczai Cseri János és a puritánok munkálkodásának eredménye lett az ún. nemzeti iskola, mely a nép iskolája volt. Itt anyanyelven történt az oktatás, s az ismeretek szerzésére is lehetőség volt. Sőt, a tanulás lehetősége megnyílt a lányok számára is.¹⁹

Az oktatás fontosabb dokumentumai voltak ez időben a káték, valamint pl. Medgyesi Pál „Lelki ABC” című könyvecskéje, melyet 1645-től kezdtek kiadni. A gyermekek evangelizálásának volt ez fontos eszköze. Jó néhány kollégiumi professzor a növendékek számára szerkesztett kézikönyvet, melyek szintén a gyermekek hitbeli nevelésének voltak hasznos eszközei.²⁰

2. Az elnyomás időszaka (XVIII. század)

E korszak oktatásának szerves része volt a partikuláris iskolák hálózata. A nagy református kollégiumok, anyaiskolák vonzási körzetébe tartozó kisebb-nagyobb iskolák tartoztak ide. A falvak esetében elemi oktatási intézményeket jelentett ez, nagyobb településeken pedig középszintű latin iskolák is kiépültek. A partikulákban egy képzett tanító volt, maga az igazgató. Ő az anyaiskolából érkezett. Vitte a tanterveit, tankönyveit, s segítségként nagyobb diákokat vett igénybe, akik alsóbb osztályos társaikat tanították.²¹

A XVII. század végén a protestáns iskolák történetében hanyatlás mutatkozott. Mivel egyre többen tértek vissza a katolikus egyházba a nemesek közül, már nem engedték meg – a kegyúri jog alapján – a protestáns papok és tanítók működését. Az elnyomás erősségét mutatja a pozsonyi vésztörvényszék 1674-ben, amikor protestáns lelkészeken kívül tanítókat és iskolarektorokat is bíróság elé állítottak, s áttérésre akartak kényszeríteni. Vallásos oktatás folyt – de egyre több helyen katolikus szellemben. A földesúr vallásától függött, hogy birtokán milyen nevelést engedélyezett, esetleg engedte-e más felekezetű tanító működését. Új református iskolák létesítését pedig korlátok közé szorították az 1681-es törvénycikkekkel, s az ún. artikuláris helyekre szorították vissza.²²

A protestáns identitás ebben a korban egyre inkább Habsburg-ellenességgel, s hazafias gondolatokkal kapcsolódott össze. A szabadságharcok rövid ideig tartó győzelmei ugyanis a protestáns iskolák számára felvirágzást hoztak.²³ A falusi népiskolákban megmaradt a vallásos nevelés, de az uralkodó osztállyal való lojalitásra nevelés mellett – tehát sok helyen katolikus szellemben.²⁴ Mindezek mellett azonban elég sanyarú állapotok uralkodtak a protestánsok között. Sok helyen nem volt semmilyen iskola, s a jobb esetek közé tartozott, ha volt olyan a faluban, aki tudott foglalkozni a gyermekekkel, s legalább hitbeli ismereteket át tudott adni nekik. Ezt azonban a plébánosok nem nézték jó szemmel.²⁵

A felvilágosodás lassan tört utat, s mind Mária Terézia, mind II. Ferenc József próbálták szabályozni az iskolák ügyét. Törekedtek arra, hogy minden településen legyen legalább egy iskola, de sajnos csak kevés helyen hajtották ezt végre. Ugyanis ez azt jelentette, hogy ha az egyik egyháznak volt iskolája, de a másiknak nem, akkor ide be kellett a más vallású gyermekeket is fogadni. Ha nem volt iskola, közösen kellett volna az egyházaknak létrehozni egyet. Azonban ők féltették a gyermekeiket más vallású tanító keze alá adni.²⁶ Másrészt az 1777-es Ratio Educationist a protestánsok eleve elutasították, azzal a hivatkozással, hogy az iskolaügy egyedül az iskolákat fenntartó felekezetek, s a helyi egyházközségek hatáskörébe tartozik.²⁷

3. A XIX. század szerepe a vallásoktatásban 

A században a falusi kisiskolák életében továbbra is fontos szerepe volt az egyházaknak. A lelkész volt általában a tanító, sok esetben a kántor és a jegyző is. A törvények értelmében igyekeztek arra, hogy a templomok mellett iskolák is legyenek. Itt a hitoktatás folyt, alapvető erkölcsi ismeretek átadása. A városi elemi iskolákban a vallás tanítása kisebb helyet kapott, mellé az elemi műveltséget is átadták.²⁸

A magyar oktatáspolitika mégis a dualizmus korában, 1867 után vehette kézbe az oktatásügy irányítását. Ekkor még mindig jellemző volt, hogy az iskolákban egy tanító tanított több osztályt, gyenge volt a felszereltség, a gyermekek egy kis része alig járt iskolába (időjárástól függően). Sokan csak 4 osztályt végeztek el, s aztán gazdasági munkát végeztek. Az állami politikát az jellemezte ebben az időszakban, hogy igyekeztek kiépíteni az oktatási rendszert. Itt különösen az írás-olvasás általánossá tétele volt a cél.²⁹

Az állami tanügyi igazgatást e korban a szabadelvűség jellemezte. Állíthattak iskolát felekezetek, szervezetek, magánszemélyek. Itt a tanrendet, nyelvet, tankönyvet is meghatározhatták, s a tanszemélyzetet is ők választották ki. Az elemi népoktatást 1968-ban egy törvénnyel szabályozták. Az egyházi iskolákat ez annyiban érintette, hogy az 1848-as elképzeléssel ellentétben az egyház kezén maradtak a községi iskolák. Ahol nem volt felekezeti iskola, ott állami intézményt kellett létesíteni. A század végére az iskolák 90 %-a volt valamelyik felekezet felügyelete alatt. A korszak nagy vívmánya volt az oktatásügy terén, hogy ingyenessé vált a népoktatás.³⁰ Ez a törvény kötelezővé tette olyan községi iskola felállítását, melybe bármely felekezethez tartozó gyermek fenntartások nélkül járhat, hiszen a vallásoktatás nem iskolai tárgy, hanem az illetékes lelkészek gondoskodtak róla. Ez azonban így nem valósult meg.³¹

A magyar reformátusok művelődésének sorsa a debreceni és sárospataki kollégiumok kezében volt. Hozzájuk igazodtak a többi, gyengébb erőkkel rendelkező iskolák, mint a pápai, miskolci, kecskeméti, nagykőrösi, s más iskolák. Hittant természetesen tanítottak, a XIX. század elején Debrecenben például havi 22 órában. Minden nap volt tehát hitoktatás.³²

Változás a racionalizmus korában történt. Először az igehirdetésekben jelentkezett, majd bevonult az egyházi iskolákba is, s a tananyag változását eredményezte. Az 1830-as évekig az egyházi iskolák fő célja a vallásos ember nevelése volt. Ennek érdekében a hittan a Heilderbergi Káté szerint tanították, s a Bibliát alaposan ismertették. Az iskolai munkát a vasárnap délutáni kátétanítás és kikérdezés fejezte be. A racionalizmus hatására a lelkészek kezdték elhanyagolni az iskolákat, s a hitoktatást ráhagyták a tanítókra. Ők azonban nem részesültek megfelelő oktatásban, kisebb volt a felkészültségük, így természetesen az általuk tanított anyag is kisebb és kevesebb volt. Főleg világi tananyagot tanítottak, s a vallásos oktatás háttérbe szorult. A Heidelbergi Kátét nehéznek, bonyolultnak találták, s ezért igyekeztek mással pótolni. Sok esetben sajnos a pótlásként használt káté hiányos volt, s dogmatikailag sem állta meg a helyét. A tanítás érthetőségének címén az egyházi iskolákból sok mindent ki akartak dobni. Fölöslegesnek vélték az imák, bibliai versek memoriterként való tanulását, mivel vakhitnek tartották, melyet megszüntetendőnek véltek. A népiskolákból pedig egyenesen száműzni akarták a hittant, a gyermekek templomba vitelét. Úgy gondolták, hogy a gyermekek képtelenek a hit tételeit megérteni. Ennek eredményeként a népiskolákból szinte teljesen kiszorult a hitoktatás, az egyházi iskolákban pedig jelentős mértékben lecsökkent az oktatás anyaga.³³

A már említett 1868. évi törvénycikk fontos pont az egyházi iskolák történetében. Ez a törvény nem korlátozta az egyházak iskolaalapító és fenntartó jogát, de minden iskolát állami ellenőrzés alá vont. Ezt jogos lépésként ismerték el az egyházak, bár református részről merültek fel aggályok egyes rendelkezésekkel kapcsolatban. A törvény által előírt felszerelés beszerzése ugyanis hatalmas anyagi terhet jelentett, s a szegényebb református egyházközségeket az a veszély fenyegette, hogy előbb-utóbb át kell adniuk iskoláikat a községnek vagy az államnak. Így ez a törvény egyfajta államosítást jelentett az egyházi iskolákban.³⁴ A fenntartó változása esetén pedig sok esetben a tananyag is változott. Így már nem olyan számban, nem olyan mértékben jelent meg a hittan oktatása, mint az addigiakban. Sajnos a hívek nem sokra becsülték az iskolát, s nem akartak áldozatot vállalni érte, s ezért az egyház vezetői úgy gondolták, hogy segítséget kérnek az államtól. A vallási liberalizmus úgy gondolta, hogy a magyar állam és a szabadelvű magyar protestantizmus érdekei azonosak, s szinte önmaga ajánlotta fel az iskoláit az államnak és a községeknek. Ennek eredményeként néhány évtized alatt több száz református iskola került állami fennhatóság alá. A megmaradt intézmények fenntartása is csak állami segéllyel volt lehetséges. Ha azonban az állami segélyt elfogadták, akkor az állami rendelkezést és a befolyást is elfogadták ezzel. Ez a befolyásolás a tanárok kinevezésében nyilvánult meg főként. A vallástanítás egyre inkább kimerült a vallástörténeti anyag oktatásában, s a kevés helyen fordult elő, hogy bibliai szellemű református gondolkodásra nevelték a gyermekeket. Az egyházi iskolák már nem adtak különleges értéket, s a szülők sem tartották fontosnak az iskola érdekében való adakozást.³⁵ Mégis, valamilyen szintű hitoktatás folyt az iskolákban. Az intézményes keretek között zajló vallástanítás mellett egyre szélesebb körben kezdett elterjedni e század végén egy új mozgalom, az ún. „vasárnapi iskola” mozgalma. Kiindulópontja Biberauer Irma volt, aki összegyűjtötte a környéken játszó gyermekek egy csoportját, s Bibliát olvasni, énekelni, imádkozni tanította őket. A gyerekek egyre nagyobb számban gyűltek erre az alkalomra, hiszen jól érezték magukat. Ezeket a bibliaórákat vasárnapra tették, s gyermekek között nagy volt a lelkesedés a mozgalom iránt.³⁶

4. Vallásoktatás a 20. század iskoláiban

a) Az 1948 előtti időszak sajátosságai

A század eleje az iskolák helyzetében változásokat hozott. Csökkent a felekezeti fenntartó által működtetett oktatási intézmények száma. Az I. Világháborút megelőző években a népiskoláknak már csak 80 %-a, a középiskoláknak már 54 %-a, s a polgári iskolák 59%-a volt egyházi kézben, s itt is főleg katolikus fennhatóság alatt.³⁷ Az 1891-1893-as budapesti zsinat törvénybe iktatta a református köznevelési és közoktatási szervezetet. A vonatkozó törvények kimondták, hogy a református egyháznak joga van alsó-, közép- és felsőfokú iskolát felállítani, fenntartani, s azok belső ügyeit autonóm joggal intézni. Mindezek mellett sem volt azonban egységes református oktatás-és iskolapolitika a XX. század elején. A tanácsköztársaság 1919 márciusában minden nem állami nevelési intézményt államosított, s a vallásoktatást eltörölte, valamint a tanítás kezdetén és végén az imádságot, áhítatot, éneklést. Eltávolította az iskolákból az egyházi jelképeket. Még ugyanebben az évben, augusztus 8-án eltörölték ezt a rendelkezést, de sajnos ez a rövid időszak is okozott károkat. Ezután a minőségi oktatásra került a hangsúly, s fontosnak tartották az iskolán kívüli egyházi nevelést is. Imre Sándor az egyház oktatáspolitikáját az iskolával kapcsolatban úgy határozta meg, hogy az egyházi nevelésben a református egyház az iskolákat csak egyik eszköznek tekinti, s a gyülekezeti munkát ezen kívül rendszeresen kiépíti, s iskolán kívüli népnevelést is folytat.³⁸

1948 előtt az iskolákban kötelező hitoktatás folyt, gondosan kidolgozott tanterv alapján. A cél így hangzott: „A katechézis egy meghatározott vallásos ismereti anyagnak a módszeres megtanítása, bizonyos valláserkölcsi nevelő céllal.” A hittan tehát ugyanúgy osztályozva volt, s a többi tantárgy között a méltó helyére akarták helyezni.³⁹ Annál is inkább fontosnak tartották ezt, mivel 1934-ben Hóman Bálint, a vallás- és oktatásügyi miniszter is úgy nyilatkozott, hogy „Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja a puszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása, kötelességtudásának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egységes magyar világszemléletének kialakítása.” Az erkölcsi nevelés, vallásos ismeretek átadása terén az egyházban pedig partnerre találtak. A hitben való nevelésre, s a nemzeti szellemű nevelésre az iskolán kívül is nagy gondot fordítottak. Ennek egyik szervezete a cserkészmozgalom volt. A cserkészet célja szerint lelkileg kiegyensúlyozott, hitben élő, ugyanakkor fizikailag erős, életrevaló, gyakorlatias fiúkat akart nevelni.⁴⁰

b) 1948 után

Ez az időszak a kommunista ideológia egyeduralmának koraként indult. Az egyházak, s a vallások már a puszta létükkel is veszélyt jelentettek, s a kihívást el kellett pusztítani. A kommunista vezetés, mely tejhatalmat szerzett, a legfontosabb teendőjének azt tartotta, hogy a hívő emberek számát csökkentse, s az egyházak tevékenységét a maradék hívek hitéletének gondozására korlátozza.

Első lépésként a fakultatív hitoktatást vezették be a korábban kötelezővel szemben. Ez egy régen tervezett lépés volt, de 1949. szept. 6-án került rá sor. A hittan iránti érdeklődés ezután jelentősen lecsökkent, s évente kevesebb tanuló jelentkezett hitoktatásra. Az általános adatok szerint katolikus és protestáns hitoktatásra 1951-ben az általános iskolások 43%-a, a középiskolások 10,5%-a járt, míg 1952-ben az általános iskolások aránya már csak 26% volt, s a középiskolából szinte teljesen kiszorult a hittan.⁴¹ 1948 tehát új helyzet elé állította a református hitoktatást. Mivel megtörtént az iskolák államosítása, s csak fakultatív lett a hittan tanítása az iskolákban az egyház is vitatkozott a „hogyan”-ról. A Rákosi-korszak előtt még szerették volna, ha a fakultatív hittan oktatása is az iskolák falai között történik, s kevésbé szorul vissza a gyülekezetekbe, de az állam reakciója megoldotta a kérdést. Kizárólag az iskolákban engedte meg a hittan tanítását, s így teljesen az ellenőrzése alatt tartotta azt, hogy ki íratja be rá a gyermekét. Sőt, a beiratkozásnál a pedagógusok maguk is figyelemmel kísérték, s negatívan hatottak a jelentkezőkre. Akár a durva fenyegetés vagy a szülők megfélemlítése is megjelent ekkor.⁴² Az új helyzet miatt új vallástanítási tantervre volt szükség. Ezt 1951-re elkészítették, az Egyetemes Konvent elfogadta, s be is vezette. A tantervhez új hittantanítási vezérkönyveket, vallásoktatási olvasókönyvet kezdtek kidolgozni. A speciális állapotok miatt a cél itt már a pásztori és a missziós jelleg volt, s a katechézis egyfajta igehirdetés lett, s a cél – bár az iskolában -, de a gyülekezet építése volt. Az Istennel való személyes kapcsolatra igyekeztek a gyermekeket elvezetni, s mindehhez a Szentírás, a hitvallások, s a hit- és erkölcstani törvények megismertetése csak eszközként volt használatos.⁴³

Újabb változás 1970-es években történt. Dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta úgy nevezi az 1972-1987-es időszakot, hogy a „megízetlenült só korszaka”.⁴⁴ Ekkor a kommunista rendszer szorítása enyhült, de az egyháztól mégis „mártírium-szerű” hitvallásosságot vártak el, amit azonban nem mindenki vállalt. Az iskolákból ekkora már kiszorult a hitoktatás, bár a helyi lehetőségeket igyekeztek kihasználni a lelkipásztorok, s folytatni a hittan tanítását, akár legális vagy éppen illegális formában is. A Biblia, az egyház, a lelkész sokfelé gúny tárgyává lett, s a templomba járó gyermekeket is megszégyenítették sok helyen. A szülők pedig sokszor elmaradtak a gyülekezetből, hiszen féltették gyermeküket és önmagukat.⁴⁵

Ebben az időszakban két lehetősége volt az egyháznak a katechetikai munkára – az emlékezés és a nyári táborok.⁴⁶ Az emlékezés jelentőségét mutatta, hogy felértékelődött a múlt öröksége, például a Debreceni Református Kollégiumban is, ahol rendben folyt a hitoktatás.⁴⁷ A nyári táborok lehetősége pedig a lelkésztől függött, s az ő kockázatvállalásán múlt. Mivel tilos volt a hivatalos fiatalokkal való foglalkozás, ezért nem hivatalos alkalmakat kerestek. A nyári táborok alkalmával tanulhattak énekeket, bibliai történeteket a gyerekek.⁴⁸

A katechetikai munkának azonban bőven voltak hiányosságai is. Kevés volt a munkatárs, a képzett, gyakorlott munkaerő, s kevés volt a megfelelő segédanyag. Az állami nyomás a ’80-as évek elejére enyhült, de még mindig kevés hitoktatásban használható segédanyag volt. Ebben az időszakban terjedtek el a Beliczay Angéla nevével fémjelzett tankönyvek, valamint Bottyán János: Hitünk hősei című könyve is. Mindemellett helyi tematikával zajlottak a gyermek-istentiszteletek, bibliaórák, hittanórák.⁴⁹

1989-1991-ben következett be újabb változás, amikor a gyülekezeti hitoktatás újra legális lehetett. Egyre több gyülekezet igyekezett az újraszervezésben, s a szülők is nagyobb számban íratták be gyermekeiket, mivel szerették volna, ha a gyermekek lelki nevelésben is részesülnek. A hittancsoportokhoz hitoktatókra is szükség volt, így megindult az önkéntes hitoktatók képzése és szolgálatba állítása, valamint az önkéntes gyülekezeti munkások képzése is. Az ismételt új helyzethez új hittankönyvekre volt szükség, s ekkor született meg Vladár Gábor közreműködésével egy négy kötetes sorozat, melynek nem volt átfogó tanterve.⁵⁰ Ugyancsak ezen időszak alatt születtek Csűri Lajos 5-7 éveseknek, Molnár Miklós 12 éven felülieknek, és Szénási Sándor konfirmandusoknak szóló könyvei, melyeket ma is használunk. Ez a néhány év tehát a lehetőségek időszaka volt. Megnőtt a hitoktatásra jelentkezők száma, valamint a hitoktatóképzés is.⁵¹

Ez időben végeztek egy közvélemény kutatást, melyben kérdésként szerepelt az is, hogy szükség van-e a gyermekek vallásoktatására. Az emberek hozzáállásának a megváltozását jelzi, hogy rendkívül alacsony volt azoknak az aránya (3,6%), akik kifejezetten ellenezték a hitoktatás, míg 51,2% volt közömbös a kérdéssel kapcsolatban. A megkérdezettek 39,4%-a hangsúlyozta, hogy szükséges a vallásoktatás a jövő nemzedéke számára. Az 1992-es kutatás arra is rámutatott, hogy a hitoktatást a magyar állampolgárok 38,9%-a az önkormányzati iskolákban, mint tanterven kívüli, szabadon választható lehetőséget igényelte. Ez a szám messze fölülhaladta a más, megadott lehetőségekre adott válaszok százalékos arányát.⁵²

Ennek megfelelően változott a törvényi szabályozás is. Az 1993. évi közoktatási törvény 4.§ értelmében az állam és a helyi önkormányzat köteles tiszteletben tartani a szülőknek azt a jogát, hogy a vallási és világnézeti meggyőződésüknek megfelelő oktatásban és nevelésben részesülhessenek a gyermekeik. Mindemellett egyetlen állami és önkormányzati nevelési-oktatási intézmény sem lehet elkötelezett egyetlen vallás vagy világnézet mellett sem. Az iskoláknak biztosítaniuk kell az alapvető erkölcsi ismeretek elsajátítását, s lehetővé kell tenni, hogy a gyermek az egyházi jogi személy által szervezett fakultatív hit- és vallásoktatásban vegyen részt. Ezt az oktatást az egyházi jogi személynek kell megszerveznie, a szülők igénye szerint. Az óvodában a foglalkozásoktól elkülönülten, az iskolában pedig a kötelező tanórai foglalkozások rendjéhez igazodva kell megszervezni.⁵³

5. Jelenlegi gyakorlatunk, jövőnk kérdései

Mai gyakorlatunkat a MRE Közoktatási törvényének az 1998. évi I. törvénnyel módosított 1995. évi I. törvény adja. A szabályozás köre kiterjed a MRE által fenntartott közoktatási intézményekre, valamint a nem református intézmények református növendékeire.⁵⁴ A 20. § említi, hogy a MRE az intézmények szakmai munkájának segítésére Református Pedagógiai Intézetet alapít és működtet, mely segítséget nyújt a hitoktatás mindennapi munkájához a tantervek, hittankönyvek készítésével, nevelési-oktatási szakvélemények készíttetésével, stb.

Újabb lépésként a Magyarországi Református Egyház Zsinata 2000. május 5-én kiadott egy szabályrendeletet a Református hittanoktatási kerettanterv tárgyában. Ebben kötelezővé tették az 1998-ban kiadott Református hittanoktatási tanterv használatát, valamint a már megjelent, ezen alapuló hittankönyvek használatát. Nyilvánvaló lett, hogy eltér a hittanórák száma iskolánként. A református közoktatási intézetekben 2/hét, más fenntartású intézményeknél, valamint a gyülekezeti hitoktatásban 1 óra a hitoktatás heti óraszáma. Az is leszögezték, hogy a tanórák a kötelező, illetve a kötelezően választható óraszámon felüli, szabadon választható órakeret terhére szervezhetőek.⁵⁵

Új tanterv került tehát a hitoktatásba, melynek célja az volt, hogy egészen a „tejnek italától” a „kemény eledelig” juttassa el a tanítványokat Isten ismeretében. Így a felépítésében is az óvodától, egészen az érettségiig visz. A segédanyagok száma is jelentősen megnövekedett, s mondhatjuk azt, hogy ma bőségesen találunk akár tankönyveket, akár más segédanyagokat. A tankönyvpiac jelentősen telített, bár a bőséges kínálatból fontos a vallást tanítóknak jól válogatni, a minőségi munka érdekében. A hitoktatás célja ismét megváltozott. Az evangélium terjesztése, megismertetése került a középpontba, az 1Tim2,4 alapján: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére.”⁵⁶

Napjainkban a hitoktatás terén is több kérdés jelenik meg. Sok iskolát és kevés óvodát alapított a református egyház, melyek működtetése néhány gyülekezetben problémás a megfelelő, hitben élő református munkaerő hiánya, s az állami támogatottság veszélyeztetettsége miatt. A nem református iskolákban történő hittan tanítás terhe a késő délutáni időpontban való kezdés, sokszor lanyha érdeklődés, s sajnos sok esetben a hitoktatást végző lelkipásztorok érdektelensége, vagy éppen az iskola, óvoda részéről tapasztalt negatív hozzáállás. Mint gyakorló hitoktató, áldott helyzetben érzem magam, hiszen tanítok állami igazgatás alatt lévő óvodában, iskolában, s református általános iskolában is, így össze tudom hasonlítani a hitoktatás különféle helyzeteit. Tapasztalatom alapján a református közigazgatás alatt lévő iskolákban a vallás tanítása azért ütközik nehézségekbe, mert nem „komoly” tantárgyként kezelik sokszor a szülők, a tantestület, s így a diákok sem. Az egyházi iskolák helyzetét nehezíti a mostani vita a gyermekek után járó támogatás mértékéről, melynek kimenetele még bizonytalan.

A felekezeti iskolák számára nagy lehetőség, hogy fölmutassák a hit többletét, hiszen ezzel vonzhatnak több gyermeket az oktatási intézményekbe. A középiskolák, gimnáziumok esetében ma új tendencia fedezhető fel. A szülők több típusba sorolhatóak az alapján, hogy mi motiválja őket a gyermekük pályaválasztásának befolyásolásakor, azaz mit várnak és mit keresnek, amikor egy felekezeti középiskolába, gimnáziumba íratják be csemetéjüket. Pusztai Gabriella az elvárásokat a következők szerint csoportosítja:

– művelődéscentrikus,

– a hasonlóak barátságára vágyó,

– a „béke szigetét” kereső,

– a vallásos elitiskolát kereső,

– barátokra és karrierre vágyó,

– erkölcsi tartásra vágyó,

– a menedéket remélő,

– a művelt családra vágyó,

– a meghitt emberi kapcsolatokat remélő,

– a rossz társaságból kitörni próbáló típusok.

Látható tehát, hogy a motivációk között jelentős helyet foglalnak el a vallási fejlődés, erkölcsi nevelés, továbbtanulásra való felkészítés, gazdag kulturális élet, műveltség, jó közösség, a törődés, odafigyelés, s a biztonságos körülmények.⁵⁷ Az elvárások tehát újabb kihívásokat tárnak a felekezeti iskolák elé.

Nagy kérdés az Európai Uniós tagság és a hitoktatás gondolatköre, melyre csak néhány rövid mondatban szeretnék utalni. E témakörben nincsenek kiforrott megnyilatkozások, csak néhány tudós lelkipásztor, teológus gondolata, melyre támaszkodni lehet. Ahogyan Friedrich Schweitzer mondta: „Teljesen természetes, hogy a valláspedagógiát is beállíthatjuk európai összefüggésekbe.”⁵⁸ Igaz, hogy az Európai Közösség eredetileg nem illetékes oktatási kérdésekben, hiszen a képzés az egyes államok ügye marad, de természetesen az Európai Unió mégis hatást gyakorol a képzésre, az értelmezése miatt. A szakképzésről szóló, ún. „Fehér könyvben”, mely a képzések alapjául szolgál nincs szó a vallásoktatásról, s ezzel mondható, hogy a létjogosultságát kérdőjelezi meg. Emellett nyilvánvaló, hogy a minden tagállamban biztosított vallás- és lelkiismereti szabadság különféle módokon érthető, akár pozitív értelemben, akár negatív módon is. A kettő között hatalmas a különbség. Pozitív módon, mindaddig gyakorolhatja valaki a vallását, amíg azzal mások jogait nem sérti. Ha azonban negatív módon értjük, akkor úgy is lehet értelmezni, hogy az állam semlegességét sérti, ha valaki tekintettel van a vallási vagy felekezeti különbségekre. Ettől pedig egyenes az út a felekezeti hitoktatás megszüntetéséig. Nagy kérdés, hogy mit is jelent Európa az iskolai hitoktatás szempontjából. Ha az Európai Tanács javaslatára tekintünk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a vallásról szóló tanítás kapjon támogatást, azaz a vallástörténet, vallásfilozófia, emberi jogok lesznek a taníthatóak.⁵⁹ Ez pedig sajnos egyértelműen abba az irányba mutat, hogy a felekezeti hitoktatás helyett egy egységes vallásismeret legyen. E néhány felvetés után természetesen azzal a mai helyzettel zárom, hogy napjainkban még nem nyilvánvaló, hogy milyen mód, s lesz-e valamilyen hatása az iskolai hitoktatásra az Európai Uniónak.

Összegzés

A reformáció elterjedésével mindenfelé iskolák alapultak. Többen a reformátorok közül ábécés könyveket írtak. Ezek az oktatási intézmények többféle fokozatú tanítást biztosítottak, s az oktatás minősége függött az iskolamestertől. Ahol tanult és tudós volt az iskolarektor, ott a tanítás is magas színvonalon zajlott. Már a reformáció századában megalapultak a református kollégiumok, melyek később a magasabb szintű tanítás fellegvárai voltak. Az iskolák tanítói látták a magyar kérdéseket, együtt éreztek a haza szenvedéseivel, de sok esetben alig tehettek valamit.

Ha a hitoktatásra tekintünk, akkor látható, hogy a reformációig is szorosan kapcsolódott az egyházhoz az oktatás, s így „vallási alapismereteket” is adtak át a plébános-tanítók a tanítványoknak. A reformáció idején természetesen a reformált tanokat adták át az iskolába járóknak a nevelők. Kátékkal, kérdés-felelet formájában fogalmazták meg a hittételeket, tanítottak bibliai történeteket, énekeket. Az ellenreformáció súlyos csapás volt ezen a téren is, hiszen ahol kiszorult a református egyház a községből (a földesúr más vallása, vagy egyéb okok miatt), ott kiszorult az oktatásból is. Sokszor még egymás között sem terjeszthették a hit ismereteit.

A XIX. század hozott nagyobb változást az iskolai vallásoktatás terén, hiszen az 1848-as elképzelések szerint az iskolákban a lelkész feladata lett volna a hitoktatás megszervezése, bár ez nem így valósult meg. E korra még jellemző volt, hogy naponta volt a kötelező tárgyak között hittan. A racionalizmus során a lelkészek úgy gondolták, hogy a hit tartalmában kevés dolog van, ami a gyermek számára érthető. Fokozatosan elmaradtak az iskolákból, s kevésbé képzett tanítókra bízták a gyermek vallásos nevelését. Megváltozott a tantárgyi szerkezet. Már nem gyakorló hívőt akartak nevelni az iskolában, sokkal fontosabb lett a tényanyag átadása. Úgy tűnik, hogy innentől gyorsultak fel a változások az iskola és vallástanítás kapcsolatában, melyek a XX. században teljesedtek ki. 1919-ben néhány hónapra teljesen kiszorult az oktatási intézményekből a hittan, de ennek ellenére – e néhány hónapot leszámítva – elmondható, hogy 1948-ig fontosnak tartották, s kötelező jelleggel tanítottak vallást. 1948 után, az iskolák államosítása következtében választásra kényszerült az egyház: vagy teljesen felhagy az iskolai hittan tanításával, s csak a gyülekezetekre szorítkozik, vagy megpróbálja az állammal szemben állva tartani az iskolai szerepét. Ez utóbbit próbálták meg, de sajnos ennek az lett az eredménye, hogy csak az iskolai fakultatív hittan lett engedélyezve, s itt is igyekeztek negatívan befolyásolni a jelentkezők létszámát. Ennek az időszaknak lett az eredménye a hitoktatás mai állása. Újabb változások az 1970-es években következtek be. A szorítás lazult, de igazán nagy változás az egyház részéről mégsem következett be. Mára már nem tiltott a hittan tanítása, bár kötelezővé csak a felekezeti iskolákban tették. A segédanyagok nagy piaca, felkészített hitoktatók képzése reménység szerint jó irányba vezeti a hittan tanítását, s eléri célját: Istennek, mint személyes Úrnak a megismerésére való eljuttatást.

JEGYZETEK

1. Pukánszky Béla - Németh András: Neveléstörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995. 74-85. o. – 2. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 86-89. o. – 3. Mészáros István: Oskolák és iskolák: epizódok tizenhat régi iskolánk történetéből, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. 10. o. – 4. Pukánszky Béla – Németh András: i.m. 89-91. o. – 5. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 99-109. o. – 6. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 126-128. o. – 7. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 132. o. – 8. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 144-145. o. – 9. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 145-146. o. – 10. Bíró Sándor - Bucsay Mihály - Varga Zoltán - Tóth Endre: A magyar református egyház története, Sárospataki Református Kollégium Theológiai Akadémiája, Sárospatak, 1995. 35. o. – 11. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 37-38. o. – 12. Mészáros István: i.m. 15. o. – 13. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 38-42. o. – 14. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 42. o. – 15. Dr. Rózsai Tivadar: Katechetika, Debreceni Református Teológiai Akadémia, Debrecen, 1980. 13. o. – 16. Devich Márton: Eltűnt iskolák nyomában, Keresztyén Nevelés 1993/2-3. 16 o. – 17. Dienes Dénes: Minthogy immár schola mestert tartanak - Református iskolák Felső-Magyarországon 1696-1672. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 2000. 9-30. o. – 18. Pukánszky Béla - Németh András: i. m. 238. o. – 19. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 153-160. o. – 20. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 164-166. o. – 21. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 154. o. – 22. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 224-226. o. – 23. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 241-244. o. – 24. Mészáros István: Népoktatásunk 1553-1777 között, Tankönyvkiadó, Budapest 1972. 17. o – 25. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 232. o. – 26. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 233. o. – 27. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 257-258. o. – 28. Pukánszky Béla - Németh András: i.m. 309-310. o. – 29. Gergely András: Magyarország története a 19. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 460-461. o. –

30. Gergely András: i.m. 465. o. – 31. Nagy Péter Tibor: Állam, egyház, oktatás 1848-1942, Educatio 1992/ősz, 34. o. – 32. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 312-314. o. – 33. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 367-368. o. – 34. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 347-348. o. – 35.Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 374-376. o. – 36. Bíró - Bucsay - Varga - Tóth: i.m. 390-392.o. – 37. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 46. o. – 38. Ladányi Sándor: Református oktatás- és iskolapolitika a XX. században, Református Egyház 2000/7-8. szám 172. o. – 39. Molnár Miklós: Adalékok hittankönyv – kiadásaink helyzetképéhez, Magyar Református Nevelés… 6.o. – 40. Romsics Ignác: i.m. 180-181. o. – 41. Romsics Ignác: i.m. 359.o. – 42. Molnár Miklós: i.m. 6. o. – 43. Molnár Miklós: Adalékok... 6.o. – 44. Dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta: Katechézisünk és katechetikánk harminc éve, Theologiai Szemle 2003/1. 12. o. – 45. Molnár Miklós: A gyermekmisszió szempontjai és problémái – ma, Theologiai Szemle 1991/2. 77. o. – 46. Dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta: i.m. 13. o. – 47. Rózsai Tivadar: Keresztyén hittan ma, Confessio, 1981/1. 3. o. – 48. Dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta: i.m. 13. o. – 49. Dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta: i.m. 13-14. o. – 50. Molnár Miklós: Adalékok… 7-8. o. – 51. Dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta: i.m. 14. o. – 52. Halász Gábor: Társadalmi igények és vallásoktatás, Educatio, 1992/ősz 65-68. o. – 53. Közoktatási Törvény 1993. 4.§/1-4. – 54. A Magyarországi Református Egyház Közoktatási Törvénye az 1998. évi I. törvénnyel módosított 1995. évi I. törvény egybeszerkesztve a végrehajtási utasításával vonatkozó paragrafusai. – 55. Magyarországi Református Egyház Zsinatának Szabályrendelete a Református hittanoktatási kerettanterv tárgyában, 2000. május 5. – 56. Református hitoktatási tanterv 1-6 évfolyam, Református Pedagógiai Intézet, Budapest, 1998. 6. o. – 57. Pusztai Gabriella: Iskola és közösség, Felekezeti középiskolások az ezredfordulón, Gondolat, Budapest, 2004. 204-225. o. – 58. Friedrich Schweitzer: Európa- kihívás a valláspedagógia számára, Lelkipásztor 2000/12. 442. o. – 59. Friedrich Schweitzer: i.m. 442-447. o.

Felhasznált irodalom

1. Bíró Sándor - Bucsay Mihály - Varga Zoltán – Tóth Endre: A magyar református egyház története, Sárospataki Református Kollégium Theológiai Akadémiája, Sárospatak, 1995.

2. Dienes Dénes: Minthogy immár schola mestert tartanak – Református iskolák Felső-Magyarországon 1696-1672. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 2000.

3. Gergely András: Magyarország története a 19. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

4. Mészáros István: Népoktatásunk 1553-1777 között, Tankönyvkiadó, Budapest 1972.

5. Mészáros István: Oskolák és iskolák: epizódok tizenhat régi iskolánk történetéből, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.

6. Pukánszky Béla - Németh András: Neveléstörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995.

7. Református hitoktatási tanterv 1-6 évfolyam, Református Pedagógiai Intézet, Budapest, 1998. 6. o.

8. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

9. Rózsai Tivadar: Katechetika, Debreceni Református Teológiai Akadémia, Debrecen, 1980.

Cikkek, tanulmányok:

1. Devich Márton: Eltűnt iskolák nyomában, Keresztyén Nevelés 1993/2-3. 16. o.

2. Dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta: Katechézisünk és katechetikánk harminc éve, Theologiai Szemle 2003/1. 12-16. o.

3. Halász Gábor: Társadalmi igények és vallásoktatás, Educatio, 1992/ősz, 65-77. o.

4. Dr. Ladányi Sándor: Református oktatás- és iskolapolitika a XX. században, Református Egyház 2000/7-8. 172-174. o.

5. Molnár Miklós: A gyermekmisszió szempontjai és problémái – ma, Theologiai Szemle 1991/2. 77-80. o.

6. Molnár Miklós: Adalékok hittankönyv-kiadásaink helyzetképéhez, Magyar Református Nevelés 6-9. o.

7. Nagy Péter Tibor: Állam, egyház, oktatás 1848-1942, Educatio 1992/ősz, 34-46. o.

8. Pusztai Gabriella: Iskola és közösség, Felekezeti középiskolások az ezredfordulón, Gondolat, Budapest, 2004.

9. Dr. Rózsai Tivadar: Keresztyén hittan ma, Confessio, 1981/1. 3-7. o.

10. Schweitzer, Friedrich: Európa- kihívás a valláspedagógia számára, Lelkipásztor 2000/12. 442-447. o.

Törvények:

A Magyarországi Református Egyház Közoktatási Törvénye az 1998. évi I. törvénnyel módosított 1995. évi I. törvény egybeszerkesztve a végrehajtási utasításával

Magyarországi Református Egyház Zsinatának Szabályrendelete a Református hittanoktatási kerettanterv tárgyában, 2000. május 5.