Égő, hálatelt szívvel, Isten előtti mély hódolattal és alázattal emlékezem meg erről a néhány száz évvel ezelőtt történt, Istentől megáldott és az egész világra elható rendkívüli eseményről. Jelen tanulmány célja a reformáció során újra felismert, átütő erejű, emberi életeket (megtért hívő emberek életét is) megújító, sőt alapjaiban átformáló, a szó legszorosabb értelmében vett igei látásmód ismertetése, melyet ma kálvinizmus néven emlegetnek. A Kálvinizmus tulajdonképpen a Szentírás legmélyebb megértése és a keresztyén ember életének és szolgálatának legszilárdabb alapja. C. H. Spurgeon ezt úgy fogalmazta meg önéletrajzi írásában, hogy „A kálvinizmus nem más, mint az Evangélium.” (Spurgeon’s Autobiography, Vol. I., Ch. XVI, p. 185., Ages Library, www.ageslibrary.com), 1998)
Nagyon sok vád érte és éri ma is Kálvin Jánost a predestinációval, a kiválasztás tanával, Isten szuverenitásával kapcsolatban és bizony sokan nagyon hamar rálegyintenek azokra, akik ezekkel a kényes, sőt sokak által túlzó bibliai tanításokkal hozakodnak elő. Ha valaki a predestinációt komolyan veszi, akkor az passzív lesz, felelőtlen és közönyös. A kálvinizmus egyfajta minden mindegy magatartásba hajszolja a híveit – mondják sokan. Ezt persze könnyű lenne direkt módon megcáfolni azzal, ha egyszerűen rámutatunk Kálvin János „lusta, henyélő” életmódjára, vagy Pál apostol „passzivitására”, Spurgeon „sikertelen” igehirdetői pályafutására, netán az Úr Jézus „felelőtlen” életére! Meg fogjuk látni, hogy mindhárom vallotta és hirdette a predestinációt.
Meglátásom szerint kétféle csoportja van a kálvinizmus ellenzőinek. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik csak úgy szegről-végről hallottak valamit Kálvin tanításairól és nézeteiről, esetleg olvastak róla valamilyen ismertetőt, talán egy tömör tanulmányt, de igazából soha sem fordítottak elég energiát és időt annak mélyrehatóbb tanulmányozására. Ez a fajta hozzáállás nem csak a kálvinizmussal kapcsolatban veszélyes, hanem bármilyen más, számunkra nehezen emészthető bibliai tanítással kapcsolatban is. Hiszen első renden magunkkal szemben elkövetett felelőtlenség a kiválasztás tanát elvetni anélkül, hogy azt a maga egészében megismertük volna. Ahhoz hasonlítanám ezt, mint amikor valaki kiönt egy zsák régi megporosodott kacatot a szemétbe anélkül, hogy meggyőződne róla, hogy csakugyan a szemétbe való-e mindaz, ami a zsákban van. Az ilyen ember nem veszi a fáradtságot arra, hogy mélyen beletúrva a zsákba és egyenként leporolva a „kacatokat”, tüzetesen átvizsgálja a zsák tartalmát, és így soha sem fogja megtudni azt, hogy a nagypapa vagy a dédapa legféltettebben őrzött, felbecsülhetetlen értékű családi kincseit hajította ki a szemétbe egyetlen mozdulattal.
A kálvinizmus ellenzőinek másik csoportja azokból áll, akik ugyan megismerték azt, értik hogy miről szól, ám egyszerűen nem tudják bevenni. A témában való elmélyülés során egyre keményebb, botrányosabb, irracionálisabb és az érzéseiket, igazságérzetüket egyre inkább felkavaró gondolatokkal és végkövetkeztetésekkel találják szembe magukat, amin előbb-utóbb megbotránkoznak. Mivel pedig az előttük kibontakozó tanítás nem egyeztethető össze a bennük kialakult és nagyon is féltve őrzött Isten-képpel, melyet sok esetben alapjaiban érint az Isten végtelen szuverenitásáról, korlátlan hatalmáról szóló bibliai tanítás, ezért inkább ez utóbbit vetik el, ahelyett, hogy hagynák, hogy maga Isten formálja át bennük a Róla alkotott képet. Ilyeneket mondanak, hogy „A predestinációt Kálvin találta ki!”, meg hogy „Kálvin csupán a környezetében élő emberek Igéhez való viszonyulásából vezette le a predestináció tanítását.”. Ezeket hangoztatva nyugtatgatják felbolygatott lelkiismeretüket, megzavart tudatukat és hitüket. Ahelyett, hogy alázattal elfogadnák azt, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink (Ésa 55:8), először megpróbálják belegyömöszölni ezeket az Isten-méretű igazságokat a bűntől megromlott emberi elméjükbe, majd miután rájönnek, hogy az bizony oda nem fér be, egy mozdulattal kihajítják mindazt ugyanúgy, ahogy a fenti példában láttuk.
Én nem azért ragadtam tollat, hogy soha véget nem érő vitát kezdeményezzek Kálvin János és a reformátorok tanításairól. Nem is azzal a céllal, hogy megosszam a hívők közösségét. Előre mondom, hogy senkit sem akarok meggyőzni a kálvinista bibliaértelmezés helyességéről (bárcsak megtehetném), ezt egyedül a mindenható Isten képes elvégezni mindazokban, akikben akarja. Én csupán egyetlen Igét, a címben szereplő Ef. 2:8-at szeretném értelmezni és ezáltal egy olyan csodálatos tanítást, egy olyan igazgyöngyöt szeretnék minél hitelesebben megosztani mindazokkal, akik ezt a bizonyságtételt elolvassák, mely az utóbbi időben alapjaiban változtatta (újította) meg a hitéletemet és az Istenről alkotott képemet. Nem állítom, hogy teljes egészében értem a predestinációt és Isten kegyelmét, és tudom, hogy amíg csak tükör által homályosan látok, nem is fogom tudni soha a maga egészében felfogni ezt a csodálatos, a Biblia egészét átható tanítást. Azt azonban elmondhatom, hogy utoljára akkor melegedett át ennyire a szívem, amikor megismerve az Úr Jézust, Isten az ő gyermekévé tett. Annak reményében írom ezt a tanulmányt, hogy Isten kegyelméből neked is megadatik majd ez az élmény, annak felismerésének az élménye, hogy mit is jelent valójában az, hogy kegyelemből van üdvösségünk és mit jelent ebből a kegyelemből élni.
Hasonló jellegű felismerési élményben lehetett része a már jó ideje Krisztus apostolaként szolgáló Péternek is a pogányokkal kapcsolatban, mikor Kornéliusz házához rendelte őt az Úr. Péter, hallva Kornéliusz bizonyságtételét Isten gondviseléséről, így kiáltott fel: „Most kezdem igazán megérteni...!” (ApCsel. 10:34) Mit kezdett Péter megérteni? Azt, hogy mennyire nem olyan Isten, mint amilyennek ő addig megismerte, és hogy mennyire olyan, amilyennek Magát az ő Igéjében kijelenti! Ha visszaemlékezünk rá, bizony „nem volt könnyű dolga” az Úrnak Péterrel. Hiszen a látogatást megelőzően háromszor is el kellett neki magyaráznia, hogy mi a terve a pogányokkal, mire Péter végre engedett Isten akaratának (ApCsel. 10:9-16). Milyen szelíden és türelmesen bánt az Úr Péterrel, hogy elvezesse őt erre az egészen új felismerésre!
Arra szeretnélek bátorítani téged, aki ezt a bizonyságtételt olvasod, hogy merd magadat te is teljesen kiszolgáltatni Neki. Merd Őt olyannak megismerni, amilyennek Ő magát kijelenti és amilyennek Őt eddig nem ismerted. Nagyon kérlek, hogy szánj időt ennek a tanulmánynak a végigolvasására. Legyen ez a kezdete a kálvinizmus, és ezáltal Isten Kijelentése igaz megismerésének. Ne nekem higgy, ne is Kálvinnak és ne is annak a sok-sok híres reformátornak vagy keresztyén írónak, akiket idézni fogok, hanem higgy annak a tenger sok Igének, amiket állításaim megerősítésére hozok! Engedd, hogy az Úr vegyen téged is az ő hatalmas, drága, szerető kezébe és meg fogod látni, hogy mialatt ezzel a tanítással foglalkozol és ezeken járnak a gondolataid, magával az élő Istennel fogsz találkozni és az ő kegyelme fog ellenállhatatlan erővel átformálni téged. Mert a kálvinizmus tanítása, mint ahogy az Evangélium is, egyetlen szóban fogalmazható meg, és ez a kegyelem.
„... növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.” (II. Pét. 3:18)
Amiket feltétlenül tudnunk kell.
Mi tehát a kálvinizmus? Mi az amivel, mint református keresztyéneknek tisztában kellene lennünk? Mi az, ami át kellene hogy hassa az Isten országa ügyében végzett szolgálatunkat és egész életünket? Mi az, amely egykor olyan elementáris erővel söpört végig országokon és kontinenseken? Mi az, amiért egykor emberek az életüket is készek voltak feláldozni, csakhogy azt minél többekkel megismertethessék? Mi az, amire Pál apostol az Úrért égő szívvel azt tudta mondani, hogy „semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangyéliomáról.” (ApCsel. 20:24)? Nem más ez, mint az a csodálatos Isteni üzenet, hogy „kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez!” (Ef. 2:8) Ez az Evangélium, ez a kálvinizmus lényege és erről szól ez a bizonyságtétel.
„Ezt az Igét eddig is ismertem és eddig is tudtam, hogy kegyelemből van üdvösségem” – mondod te. Én azonban azért könyörgök, hogy adja meg neked az Úr, hogy miközben olvasod ezt a tanulmányt és elkezd előtted is kibomlani ennek a drága Igének a valódi értelme, meglásd majd, hogy mennyire eltér az Isten kegyelméről alkotott képed attól, ahogyan a Szentírás mutatja be azt.
Nem állt szándékomban mindent átfogó tudományos értekezést írni. Ennél sokkal egyszerűbben és tömörebben szeretném bemutatni a kálvinizmus lényegét. Mielőtt azonban ebbe belevágnék, meg kell, hogy említsek néhány fontos dolgot, melyet mindenképpen ismerned kell ahhoz, hogy az itt leírtakat megértsd. Hallottál-e már a Dordrechti Zsinatról? A történelem folyamán ez volt az egyetlen református egyetemes zsinat, 1618-1619-ig ülésezett. Miért hívták össze? Élt abban az időben egy Jacobus Arminius nevű teológiai professzor, aki a hollandiai Leidenben tanított és aki nyíltan szembeszállt Kálvin kiválasztással kapcsolatos tanításával. 1609-ben bekövetkezett halála után tanítványai benyújtottak a parlamentnek egy a mesterük által megfogalmazott hitvallást, mely a „Remonstrancia” címet viselte. Arminius követői lettek az ún. arminiánusok vagy remonstránsok, akiknek azóta is ez a hitvallásuk. Nézzük meg, mit tanított Arminius és mit vallanak ma az arminiánusok.
Tanításukat 5 pontban foglalták össze:
1. Részleges romlottság – Az ember a bűneset után nagyon (tehát nem teljesen csak részben) megromlott, vagyis megmaradt a képessége (szabad akarata) arra, hogy a jót válassza, vagyis hogy döntsön Isten mellett.
2. Feltételes kiválasztás – Isten előre látta azt, hogy kik azok, akik hinni fognak és ez alapján az előrelátott hit alapján választotta ki őket az üdvösségre.
3. Univerzális (egyetemes) megváltás – Krisztus minden egyes emberért meghalt, halálával minden ember számára kivívta az üdvösségre jutás lehetőségét.
4. Ellenállható kegyelem – Az ember szabad akaratából következik, hogy ellen tud állni Isten kegyelmének. Isten nem adhat nekem üdvösséget, ha én nem egyezem bele.
5. Ki lehet esni a kegyelemből – Az újjászületett ember kieshet a kegyelemből, ha hanyagságból elhagyja Krisztust, eltér a szent tanítástól és a jelenvaló világot választja.
Ugye ismerősen cseng ez az öt megállapítás? Hol itt a tévtanítás? Mi a gond ezekkel az állításokkal? – kérdezik sokan. A Dordrechti Zsinat, hét hónapon át tartó százötvennégy ülésén, mind az öt pontot elvetette, mint a Szentírással ellentétes tanítást. Hollandiában ez a református egyházon belül egyházszakadáshoz vezetett. Arminius tanításai azonban nagyon gyorsan igen népszerűvé váltak először Hollandiában, majd fokozatosan meghódították a környező országokat és mára már az egész világ keresztyén népességét megmételyezték. Hazánkban is nagy népszerűségnek örvend az arminiánizmus, vagy annak valamelyik válfaja. A Dordrechti Zsinat egy határozott ellenválasz volt Arminius tanítására, melyet a zsinati tagok (36 lelkész, 5 professzor és 20 presbiter Németalföld különböző tartományaiból, ezenkívül 30 képviselő Svájcból, Franciaországból, Németországból és Angliából) a fenti állításokhoz hasonlóan az alábbi öt pontban fogalmaztak meg, mely egyben a református (reformátori, kálvini) tanítás egyik legtömörebb összefoglalása:
1. Teljes romlottság (teljes képtelenség a jóra)
2. Feltétel nélküli kiválasztás
3. Korlátozott engesztelés (részleges vagy behatárolt megváltás)
4. Ellenállhatatlan kegyelem
5. A szentek állhatatossága (üdvösségre való megtartatása)
(A Dordrechti Zsinat határozatairól bővebben a Dordrechti Kánonok-ban olvashatsz, mely magyar nyelven a Koinonia kiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2000-ben)
A fenti pontok angol megfelelőinek kezdőbetűit egymás mellé téve egy virág (angol) nevét kapjuk: T.U.L.I.P. – magyarul tulipán (1. Total Depravity, 2. Unconditional Election, 3. Limited Atonement, 4. Irresistible Grace, 5. Perseverance of The Saints). Az angol nyelvterületen ezzel a betűszóval szoktak hivatkozni a kálvinizmus öt pontjára. Amikor a kálvinizmus öt pontjával foglalkozunk, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az öt pont ugyan hűen és helyesen mutatja be a kálvinizmus lényegét, azonban a kálvinizmus a maga egészében ennél sokkal de sokkal több.
Mielőtt a kálvinizmus e fenti öt pont alapján történő rövid ismertetésére rátérek, még néhány nagyon fontos dolgot szeretnék tisztázni. Amikor a Biblia predestinációval, az isteni kiválasztással kapcsolatos tanításával foglalkozunk, három dolgot kell szüntelenül szem előtt tartanunk:
1. Isten szuverén (vagyis minden rajta kívül álló, emberi tényezőtől függetlenül, teljesen szabadon, az ő akarata szerint dönt és cselekszik), végtelenül szent és igazságos,
2. Isten maga a szeretet (Ő egy szerető mennyei Atya)
3. Az ember felelős (El kell számolnia Isten előtt minden tettével)
Olyan ez, mint három kötél, melyek mindegyike egy-egy lyukon keresztül megy át a plafonon és a felsőbb szinten (a plafonon túl) valahogyan összefonódik. Mi, akik itt élünk a "plafon alatt", csak ezt a három különálló kötelet látjuk, de arról fogalmunk sincs, hogy hogyan találkoznak össze "odafent". Ne is próbáld megérteni, hogy hogyan fér össze ez a három együtt, mert ahogy már említettem, Isten-méretű igazsággal van dolgunk. Pál apostol szavaival élve „a nékem adott kegyelem által mondom mindenkinek közöttetek, hogy feljebb ne bölcselkedjék, mint ahogy kell bölcselkedni; hanem józanon bölcselkedjék, amint az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét.” (Rm. 12:3)
Bármely szempont túlhangsúlyozása egy hamis Isten- illetve emberképet és a Szentírás ide vonatkozó tanításának veszélyes félreértését eredményezi. Az első szempont túlhangsúlyozása az iszlám fatalizmusához vezet. A 2. túlhangsúlyozása egy jóságos nagy szakállú öreg bácsi képében tűnteti fel a mindenható Istent, aki aztán végképp nem szeretne senkit megbántani azzal, hogy beleszól az életébe. Az ember felelősségének egyoldalú túlhangsúlyozása pedig egy emberközpontú hitet és világszemléletet eredményez, mely szerint Isten az ember viselkedése és hozzáállása szerint váltogatja egyik napról a másikra az ő (egyébként tökéletes) tervét, és így az üdvösségünk is részben rajtunk részben Istenen múlik. Vagyis ebben az esetben az ember akkor húzza keresztül Isten akaratát, amikor csak akarja.
Nagyon fontos továbbá, hogy végig az Ige logikáját kövessük és ne a mi emberi logikánkat, amely könnyen csődöt mond akkor, amikor a kiválasztás kérdését próbáljuk megérteni. Az öt egymást követő pontnak is megvan a Szentírás adta belső logikája. Mindenkit óvok a sorrend megváltoztatásától és attól, hogy kicsemegézve az egyes pontokat, azokat önmagukban, a többivel való összefüggéseiből kiragadva próbálja megérteni, netán másoknak továbbadni.
Fontos igeértelmezési alapelv, továbbá, hogy mindig az egyértelmű Igék és az azok által kifejtett világos tanítás fényében értelmezzük a nehezen értelmezhető, az Ige világos tanításának ellentmondani látszó igehelyeket és soha ne fordítva. Szándékosan használom az ellentmondani látszó kifejezést, ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy a Szentírásban nincsenek ellentmondások. A Biblia értelmezése nem olyan, mint egy futballmeccs, ahol az „nyer”, aki több gólt rúg. Nem úgy van az, hogy a Biblia egy adott tanítással kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó dolgot állít egyszerre, és attól függően dől el, melyik állítás igaz, hogy melyik mellett sikerül több Igét felsorakoztatni. Egy-egy Igét, mindig a Szentírás egészének fényében kell értelmezni és soha sem csupán önmagában. Így fog számunkra is világossá válni az, hogy a Bibliában nem ellentmondások, hanem paradoxonok illetve rejtélyek vannak. Ellentmondásról akkor beszélünk, amikor két egymást kizáró dolgot állítunk egyszerre. Ha például egyszerre állítom azt, hogy Isten mindenható és Isten nem mindenható, akkor ez egy nyilvánvaló ellentmondás. Csak az egyik állítás lehet igaz. A paradoxon egy látszólagos ellentmondás, mely egy magasabb szinten vagy egy mélyebb vizsgálat során feloldható. Ilyen paradoxon például az, hogy a Szentháromság Isten lényegileg egy és mégis három személyből áll. Ha azt állítanánk, hogy a Szentháromság lényegileg egy és lényegileg három egyszerre, akkor ellentmondásról lenne szó. Ilyen paradoxon a fenti 3 állítás is (ld. előző oldal). Ilyen a fény természete is, mely egyszerre viselkedik úgy, mint részecske és mint hullám, de ilyen Jézus egyszerre isteni és emberi természete is. Végül pedig akkor mondjuk valamire azt, hogy az rejtély, amikor valami önmagában igaz ugyan, de nem értjük, nem tudjuk megfejteni sem felfogni azt, hogy hogyan lehetséges az. Ilyen például Jézus testté létele, Szentlélektől való fogantatása, de ilyen rejtély az, amikor és ahogyan egy új élet megfogan vagy egyáltalán az élet eredete.
Végezetül pedig, az Úr óvjon meg bennünket attól, hogy csak azért mert a mi szűkös emberi értelmünkkel nem tudjuk összehozni egymással a "plafon alatt levő" dolgokat, elvessük Azt, Aki a "plafonon túl" van.
"Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik!" (Mt. 11:6)- mondja Jézus. De azt is mondja, hogy „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” (Mt. 5:6)
Szívből kívánom, hogy az Úr adja meg neked is ezt a szomjúságot az ő Igazsága iránt és adjon neked bölcs belátást, igaz felismerést mindenben.
Suhai György
Lektorálta: Földvári Tibor, beosztott lelkész, Bp. Pasaréti Református Egyházközség Ahol másként nem jelöltem, a bibliai idézetek az 1997-es kiadású Károli fordításból származnak. Budapest, 2002
AJÁNLOM AZ OLDALT
